Szilveszter van. Az óesztendő utolsó napja. Ünnepi hangulatba kellene öltöztetni a lelket, derűsnek lenni és bolondozni. Magunk mögött hagyni az elmúlt év minden kínos pillanatát, és bizakodóan nézni az új esztendő elé.
Nagyon nehéz.
Lehet-e ünnepelni egy olyan közösségben, ahol, ha nem a politika berkeiben igyekszel érvényesülni, akkor mehetsz éhbérért gürizni egy „priváthoz”, vagy azt mondod: kalap, kabát?
Lehet-e ünnepelni abban az országban, ahol a fiatalok zöme külföldön képzeli el a jövőjét? És nemcsak elképzeli, hanem, ha módja van rá, él is a lehetőséggel.
Lehet-e ünnepelni ott, ahol évente több tízezren hagyják el a szülőföldjüket? Ott, ahol szinte minden házban van néhány üres szék az asztal körül.
Lehet-e ünnepelni egy olyan társadalomban, ahol a harminc éven aluliak zöme még nem tudja, az ötven felettiek többsége pedig már nem tudja, mi a munkahely és a rendszeres fizetés?
Lehet-e emberi méltóságról beszélni ott, ahol a munkaadó kénye-kedvének van kitéve az ember? Ahol akkor mehetsz szabadságra, amikor a főnök mondja, ahol olyan keveset fizet a gazda, amennyit nem szégyell, és ha tiltakozni merészelnél, a munkakönyveddel fenyeget, mert van helyetted száz másik, akik örülnének annak a megtiszteltetésnek, hogy munkába állhatnak.
Lehet-e emberi jogaink tiszteletben tartását követelni olyan országban, amelyben még az ügyvédeknek is sztrájkolniuk kell saját jogaikért?
Lehet-e ünnepelni olyan környezetben, ahol bősz vezetők naponta kiállnak a kamerák elé, hogy elmondják, hogyan fest a valóság, te meg hitetlenkedve kapkodod a fejed, egyáltalán lehetséges-e, hogy ti ugyanazon a helyen éltek?
Lehet-e bárkinek is hinni egy olyan országban, ahol folyamatosan morális pánikkeltéssel terelik el a figyelmet a lényegről, a nagyvezér hatásvadász videókat terjeszt magáról a médiában, törtető „fegyverhordozói” pedig nemzeti sportként űzik a hízelgést?
Lehet-e örömöt lelni a művészeti alkotásban ott, ahol a művészi teljesítményt sokszor nem esztétikai mércék, hanem (kultúr)politikai és klikkbeli hovatartozás alapján ítélik meg?
Lehet-e ünnepelni olyan helyen, ahol a bulvár nem felnagyítja és kikarikírozza, hanem alakítja a valóságot? Ahol nyilvánosan elítéltnek számítasz, mielőtt még a bíróságon bárki is hallotta volna a neved.
Lehet-e ünnepelni olyan közösségben, ahol a társadalmi ellehetetlenítésre irányuló megbélyegzés rendszerbeli méreteket ölt? Ahol bármikor névtelenül meggyalázhatnak, meghurcolhatnak, és te csak annyit tehetsz, hogy vagy elhallgatod az ügyet, mert butaságnak véled, amivel megerősíted a többséget meggyőződésében, hogy lehet a dologban valami, mert nem is tiltakozol, vagy pedig cáfolni próbálod, amivel úgyszintén magad alatt vágod a fát, mert a magyarázkodás is vélt bűnödet erősíti meg.
Lehet-e ünnepelni ott, ahol a propaganda és az elhallgattatás határozza meg a közbeszédet? Ahol értelmes párbeszéd helyett elfojtott dadogás zajlik, és aki nem a kellőképpen dadog, az előtt kikapcsolják a mikrofont.
Lehet-e ünnepelni és jövőképet dédelgetni olyan társadalomban, ahol képességet és szaktudást félretéve, a párttárs, pártvezér, koalíciós partner elv alapján történik az érvényesülés?
Lehet-e ünnepelni abban a közösségben, ahol az észérvek minduntalan eltörpülnek a bólogatások mellett?
Lehet-e ünnepelni ott, ahol az erkölcsről és tisztességről szónokolók erkölcstelensége és tisztességtelensége határozza meg a közéletet?
Szabad-e ma ünnepelni?
Szabad-e félretenni összes bajunk, bánatunk, és felhőtlen örülni az együttlétnek, miközben önjelölt akarnokok a társadalmi élet minden szegmensét megpróbálják maguk alá gyűrni? Lehet erről nem venni tudomást, azzal áltatni magunkat, hogy minket ez nem érint, úgysem tehetünk ellene semmit, közömbösnek maradni a körülöttünk zajló eseményekkel szemben, de egy ponton túl már nem lehet kívülállónak maradni: áldozatként, elkövetőként vagy cinkosként mindenki a történet részesévé válik.
Gondoljanak erre, miközben éjfélkor koccintanak.
