Sokan sokféleképpen vélekedünk a szenvedélybetegekről: vannak, akik elítélik őket, mert úgy vélik gyengék, s nem erre a világra valók, vannak, akik együtt éreznek, mert soha nem tudhatják, ők maguk mikor kerülhetnek hasonló helyzetbe. Én úgy gondolom, esendőek vagyunk. Egyesek erősebbek, mások kevésbé, s igazából abban sem vagyok biztos, hogy egy-egy szenvedélybetegség kialakulása csakis gyengeség kérdése. Egyben én magam biztos vagyok: mindenki érdemel egy második esélyt, azok is, akik esetleg alkohol, vagy kábítószer hatása alatt olyasmit követtek el, amit józanon nem tettek volna.
Ezért sajnálom nagyon, hogy bezárt a Hosana Közösség. A Nagyfény határában működő központ csaknem nyolc éven át segítette a függőket, drogosokat, alkoholistákat, szerencsejátékosokat. Egy tucatnyi fiatal ennek a közösségnek köszönheti, hogy életben van. Az effajta közösségek mögött az egyház áll, s az elmúlt időszak bebizonyította, hogy ez a terápia bizonyult a legsikeresebbnek a szenvedélybetegek esetében. Eredetileg Olaszországban találták ki a módszert, de a Bosznia-Hercegovinában található međugorjei közösség is ez az elv szerint működik. A fiatalok munkaszokásokat alakítanak ki, saját magukat látják el, nagyon sokat beszélnek, beszélgetnek az érzéseikről, a múltjukról, jelenükről is, imádkoznak. Aki úgy dönt, hogy belép ebbe a közösségbe, ezeknek a szabályoknak eleget kell tennie. Ha azonban távozni akar, nem tartják vissza. A legtöbben úgy vélik, ez az egyetlen valódi és sikeres útja a gyógyulásnak, mert ennek köszönhetően lelheti meg az ember magában és a világban a szépséget és értékeket, amelyek későbbi élete során vezérlik majd. A gyógyszeres kezelés viszont csak egy helyettesítő módszer, ahol ugyan nem kábítószerfüggő például az egyén, de szüksége van a tablettára ahhoz, hogy funkcionálni tudjon, „jól” érezze magát.
A Hosana állítólag pénzhiány miatt nem tud többé foglalkozni a rászorulókkal. Akárhová fordultak a vezetői segítségért, süket fülekre találtak. Tény azonban az is, hogy ennek és a hozzá hasonló közösségeknek egyre kevesebb tagja van. Nem azért, mert kevesebb lenne a függő, hanem inkább azért, mert több helyen nyílt metadonközpont, s talán azért is, mert egyre közömbösebbek vagyunk a probléma iránt.
Szerbiának két évvel ezelőtt, a tartományi kormánynak pedig tavaly járt le a kábítószer elleni küzdelem stratégiája keretében megírt akcióterve. Hogy valójában mi is történt a négy éven át tartó kábítószer-elleni küzdelemben? Van-e kézzel fogható eredménye? Kevesebb-e a kábítószer-élvező, az alkoholista? Mindannyian tudjuk, hogy sajnos a válasz „nem”, s azt is, hogy sok minden nem történt a kábítószer-elleni küzdelem terén, ha az országos stratégiát vesszük figyelembe.
Viszont be kell látnunk, hogy nem a kábítószer a legnagyobb „mumus” a mindennapjainkban, csak ez a tiltott és nem elfogadott, illetve „leglátványosabb” módja az önpusztításnak. Az elmúlt hat évben ugyanis tíz százalékkal nőtt például az eladott nyugtatók mennyisége. Szerbia tablettákon él. A legfrissebb adatok szerint pedig az országban minden hatodik felnőtt alkoholista, minden negyedik középiskolás korú fiatal pedig rendszeresen fogyaszt alkoholt. Inni bátor dolog és teljesen természetes a ma Szerbiájában.
Sajnos egyre inkább szükségünk lenne a Hosanához hasonló közösségekre. Mert mindannyiunk környezetében van szenvedélybeteg. Ki jobban, ki kevésbé kellemetlen és veszélyes önmagára és a környezetére, de beteg. Ennélfogva segítségre szorul. Ne forduljunk el tőle és a problémától. Ha így haladunk, hamarosan kevesebben leszünk egészségesek, mint betegek, s nem tudni, mi melyik oldalunk állunk majd, és marad-e bárki, aki segíthet.
