Hatodikos lehettem, amikor kaptam egy BMX kerékpárt. Tökéletes kidolgozású szlovén gyártmány volt, masszív, stabilan tapadó, rücskös gumikkal. Nem is nagyon szerette a sima aszfaltot, szinte könyörgött a dimbes-dombos utakért, élvezet volt rajta mászni és leereszkedni. Amikor biciklis bandánk a túloldalon lévő Tiszti strand környékén tekert, valamelyik gyerekszájból elhangzott a kihívás: Fogadjunk, hogy nem mersz vele áthajtani a híd betonívén! – ÉN nem merek? Odatoltam az első kereket az ív tövéhez, és… nem mertem. Amikor közelről is szemügyre vettem az ívóriást, és megcsapott a betonból áradó meleg, mi tagadás: besz*rtam. Azokban az években többször is visszaólálkodtam a hídhoz, de egyszer sem mertem két keréken megindulni. Felfelé ugyan mindenképp tolni kellett volna a bringát, de a leereszkedés „felért volna egy orgazmussal”. Legalábbis ezt mesélték azok, akik állítólag ismertek valakit, akinek a valakije már végigcsinálta ezt a nyaktörő műveletet.
(Fotó: Ótos András)
A közkedvelt betonhidat nagyjából egy évtizeddel később „belelőtték” a Dunába. Szertefoszlott minden esély arra, hogy egyszer majd, egy szép, derűs napon összeszedem a bátorságom, és… A metálszürke BMX is a múlté lett, időközben legalább háromszor öntöttek belőle csatornafedelet, konzervnyitót, új kerékpárt, és az sem kizárt, hogy a régi helyén épülő új híd tizenkétezer tonnás acélszerkezetébe is jutott anyagából néhány gramm.
Amikor nagyjából fél évtizeddel ezelőtt bemutatták az elképzelt híd tervrajzát, felcsillant a remény! Szinte ugyanolyan, mint a régi, annyi a különbség, hogy beton helyett acélból lesz, de a dőlésszög ugyanaz, az ív szélessége is hasonló, már csak egy BMX-et kell szerezni… Ja, meg ki kell várni, hogy a híd megépüljön. Azt mondták, legfeljebb két év alatt kész lesz, eleget kínlódtunk már rendes híd nélkül. A két évből négy lett, és az új híd lassan körvonalazódik ugyan, de a késztől még nagyon, nagyon messze van. Azt mondják, „adminisztratív” akadályok miatt késik az építkezés, akármit is jelentsen ez. Nem kell csodálkoznunk, milliárdok vannak játékban, megszokhattuk, hogy ilyen esetekben semmi sem megy simán. Nagy pénz – nagy késés, mindenki szeretne belenyalni a közös torta habjába…
Az első tervrajz nyilvánosság elé bocsátásakor még úgy éreztem, maradt bennem annyi fiatalság és életerő, hogy kivárjam a végét, és ha bringán nem is, de legalább gyalog meghódíthatom a hídcsúcsot. Most már letettem gyerekkori tervemről, nem álmodozom többé, belevénültem a várakozásba. Az új híd ívére már új fenegyerekek fognak felkarikázni, azt is legfeljebb egy célszerűen megírt komputerprogram virtuális főhőseként teszik majd, ismervén a mai kölykök érdeklődési szféráját. Kétlem, hogy az új acélívet bármikor is taposni fogja bármilyen kerékpárgumi.
