Kétszáznegyvenezer dinár először, másodszor, senki többet? Harmadszor. A hetvenhat plazmatelevízió és házimozi rendszer közül az egyik a fekete napszemüveges öltönyös úriemberé.
A következő, megvásárlásra váró, hatalmas eszmei értékkel bíró tárgy: egy hűtőszekrény. A kikiáltási ár húszezer dinár. Huszonötezer, negyvenezer, a következő ajánlat 58 ezer, hatvanezer, először? Hatvanötezer, hatvanötezer először, másodszor, hetvenezer. Hetvenezer először, másodszor, senki többet, harmadszor. A hűtő a másik fekete napszemüveges öltönyös úriemberé. Gratulálunk. Ki szeretné magáénak tudni a gyermekágyat?
Négyszázan voltak. Akár meg is verekedtek volna a vagyonért, ha hagyják.
Egy órájuk volt arra, hogy válogassanak, és eldöntsék, mi az, amit feltétlenül meg kell szerezniük, kerül amibe kerül. Sokan azt mondták közülük, egyáltalán nem érdekli őket, kié volt a rattan bútor, ült-e benne vagy sem, ki kell-e majd belőle porszívózni a kokainmaradványokat. Mások viszont előre tudták miért jöttek, és hogy azt a bizonyos bútordarabot majd az irodájukban helyezik el.
Šarić, miközben bútorait elárverezik, valamelyik villájában, valamelyik televíziója előtt ül, talán külföldön, talán itthon. Nincs miért aggódnia, hiszen valaki eddig is védte, és most is biztonságban van. Még csak nem is háborús bűnös, úgyhogy néhány évig, akár évtizedig még minden bizonnyal nyugodtan csempészheti a kokaint, vagy válthat üzleti ágat, ha ebbe már esetleg belefásult volna.
Šarić az elmúlt években állítólag több mint 100 millió eurót fektetett be az országban különböző vállalatokba és ingatlanokba. Nevén semmi sincs Szerbiában. Mindezeket az üzleteket más bonyolította le helyette. Újvidéki ügyvédek vállalták, hogy elköltik Šarić pénzét. Ezért pedig házakat, jó pozíciókat kaptak, keményen megfizette őket.
Šarićnak összesen tizenhét címen volt háza és vendéglője az országban. A legdrágább felszerelést Újvidék melletti villájából kobozták el.
A kétszázötven elárverezésre váró tárgyból eddig 110 kelt el. Összesen csaknem 8 millió dinár folyt be ennek köszönhetően az államkasszába.
A következő árverésre talán a napokban kerül sor, az érdeklődés pedig valószínűleg hasonlóan nagy lesz. Elgondolkodtató, hogy miközben nyugaton zenészek, festők, tudósok alkotásait, tárgyait árverezik el hatalmas pénzekért, addig nálunk egy drogbáró asztaláért és ágyáért folyik a harc. Komoly gondjaink vannak az értékrenddel, ezt már bizonyos televíziós valóságshow-k kapcsán is megállapítottuk. Ki az, akinek dicsőség egy olyan bűnöző karosszékében ülni, akinek kezéhez vér tapad, és nem akármilyen módon kiontott vér?
Valószínűnek tartom, de egyben csak reményként él bennem, hogy mire unokáink generációja a szocializálódás útján megindul, valahogyan rendeződnek ezek a dolgok. Letisztulnak és megtisztulnak a mindennapok is. Ehhez azonban sokkal mélyebbre kell ásni és el kell kobozni azoknak a vagyonát is, akik a drogbárókat, gyilkosokat, bűnbandákat védik. Az ügyvédekét, ügyészekét, bírókét és rendőrökét. Mindenkiét, akiről bebizonyosodik, bármilyen köze volt ehhez vagy más bűnözőhöz.
Hogy ez tisztára mossa-e őket és a társadalmat, nem tudom. Az sem biztos, hogy amennyiben a hatalmas, milliókat érő vagyon elárverezéséből befolyt összeget jó célokra, kórházak építésére, gyermekek gyógyítására, infrastruktúra javításra, a legszegényebbek megsegítésére fordítják, feloldja majd ezt az értékrendválságot. Mindenesetre jobb érzés arról tudósítani és arról olvasni, hírt hallani, hogy a kórházakat felújították, és hogy holnaptól több ezer gyermeknek jut ingyen uzsonna az iskolákban. Ki szavaz mellette? Először, másodszor, senki többet...
