Nem hittem soha igazán a vészjósló jövőképekben, így a globális felmelegedés várható következményeiről festettekben sem, ám elszorult a szívem, ha egy szinte talpalatnyi jégtáblán kucorgó, a semmi közepén tutajozó jegesmedvéről készült fotót láttam. Az időjárási anomáliákat valamiféle természetes folyamat kiszámíthatatlan következményének véltem, inkább a környezetromboló emberi tevékenységtől féltem, gondolván, Földünk öngyógyító ereje se lehet végtelen.
Annyira viszont nem vagyok naiv, hogy a klimatikus változások következményeivel riogatók hátterében meghúzódó érdekekről sejtéseim se legyenek, még ha konkrétan nem is tudnám megnevezni őket.
A globális fölmelegedés veszélye a Maja naptár által megjósolt világvége árnyékában jelentéktelenné törpült, de úgy tűnik, nem is annyira a nagyobb veszély árnyékolta be a kisebbet, hanem a kisebb veszély valójában nem is akkora, amekkorára fölfújták.
Legalábbis erre utal az ötszázadik könyvén túl levő Nemere István sci-fi író A nagy klíma-blöff című cikke a Hihetetlen! magazin két évvel ezelőtti, 2010. decemberi számában.
Az író, akinek még a szerzői álnevei fölsorolásához is kevés lenne e cikk kerete, ezúttal nem saját jövőképét vetítette az olvasó elé, hanem a mások által felvetett lehetséges forgatókönyvek valóságalapját vizsgálta meg.
A környezetvédőknek azt a föltételezését, hogy a Föld pusztulását az ember okozza az ipari termelés során keletkezett szén-dioxid mennyiségének megállíthatatlan növekedésével, az 1992-es Kiotói Jegyzőkönyv és az 1997-ben aláírt, 2005-ben érvényre lépett Kiotói Egyezmény szentesítette. Ebben a nemzetközi megállapodásban a világ iparosodott országai abban egyeztek meg, hogy széndioxid-kibocsátásukat az aláírást követő évtizedben 5,2 százalékkal az 1990-es szint alá szorítják vissza. Csakhogy az egyezményből üzlet lett: az egyes országok meghatározott kvótával rendelkeznek az üvegház-hatást gerjesztő gázok kibocsátását illetően, és amely állam túllépte a rászabott mennyiséget, jó pénzért megvásárolta más államok fölhasználatlan kvótamennyiségét. S lássuk be, hazug ez a hozzáállás, mert nem a kibocsátott gázmennyiség visszaszorítását szolgálja.
„A kiotói konferencia az utóbbi idők legnagyobb intellektuális-politikai csalása volt” – idéz Nemere István egy ausztrál véleményt, majd beszámol róla, hogy a Kiotói Egyezmény érvényre lépését követően a világon összesen 17 000 tudós látta el kézjegyével azt a nyilatkozatot, amelyben megállapították: „nincs tudományos bizonyíték arra, hogy a szén-dioxid, a metán, és más, az emberi tevékenység nyomán az atmoszférába kerülő gázok a légkör katasztrofális felmelegedését, majd ennek nyomán klímaváltozást okozhatnak. Már csak azért sem, mert a légkörben e gázok sűrűsége összesen nem több 2 (kettő!) százaléknál, ezen belül a szén-dioxidé mindössze 0,0003 százalék!”
A szerző a The Great Global Warming Swindle című angol dokumentumfilmre hivatkozva állítja, hogy a környezetvédelmi svindli mögött a politikusok és szponzoraik állnak, céljuk, hogy lelkiismeret furdalást keltve a polgárokban megnövelhessék az adókat az emberi környezet védelme címén.
Az „ökoharcosok” által propagált nézetekkel szembe helyezkedő tudósok állítják, hogy a Föld történetében az elmúlt évmilliók során többször történt klímaváltozás, nem csak az utóbbi negyed évezredben, amióta létezik ipari termelés, amióta az ember a kibányászott energiahordozókat elégeti. Szerintük nem a szén-dioxid kibocsátása okozza a légkör fölmelegedését, hanem fordítva, a hőmérséklet van kihatással a szén-dioxid mennyiségére. Chris Goodall kutató Hogyan éljünk kisebb széndioxid-kibocsátással? című könyvében kimutatta, hogy a gyaloglás során az ember több szén-dioxid kibocsátásáért felelős, mintha ugyanazt a távot autóval tenné meg. A gépkocsi ugyanis kevesebb szén-dioxidot bocsát ki ez alatt az idő alatt, mint amennyi a gyalogos energiapótlásához szükséges élelem előállítása során keletkezik. Hasonló módon cáfolja a környezetvédők állítását, hogy életterünkre nézve áldásosabb vonaton utazni, mint gépkocsival, persze abban az esetben, ha a szerelvényt nem villanymozdony, hanem diesel-meghajtású húzza.
Cikkében Nemere egész sor olyan apró mozzanatot hoz föl, amelyek cáfolják az utóbbi évtizedek nagy öko-mítoszait. Például azt, hogy jobb a hagyományos pelenka az egyszer használatosnál, hogy jobb reciklálni a faanyagot, mint elégetni, hogy jobb a marhákat „organikusan” tartani, mint tenyészetekben, hogy jobb a környezetbarát izzó a hagyományosnál. Ez ellen például azzal érvel, hogy ha valaki évente csak két alkalommal vásárol egy-egy csomag külföldről szállított zöldséget, azzal akkora terhelést gyakorol a környezetére, mintha egész évben hagyományos izzókkal világított volna.
Nem is gondolnánk, mekkora szerepük van az apróságoknak az életünkben. Meg hát hajlamosak vagyunk azt hinni, amit elhitetnek velünk. Legalábbis amíg meg nem cáfolják meggyőződésünket. Így például azt hittük, hogy a fák szövetségeseink a globális fölmelegedés elleni harcban. Most úgy tűnik, ez a harc fölösleges is lehet, és enyhén szólva félreértésen alapul. A fákkal kapcsolatosan Nemere fölhívja a figyelmet egy német kutatási eredményre, ami kimutatta, hogy a levegőben lévő szenet elnyelő fák nagy mennyiségben metánt termelnek, ami sokkal ártalmasabb a szén-dioxidnál.
