A maszekolás nemzeti sportággá fejlődött

Maszekolás, másodállás, kiegészítő jövedelem, mellékkereset. Mindegy, minek nevezzük, a gond az, hogy egyre többen vannak, akiknek a napi robot után is munkába kell állniuk, minden adandó alkalmat meg kell ragadniuk a pénzszerzésre – hogy megéljenek! Mert nem tudnak kijönni a havi fizetésükből, vagy ahhoz, hogy a hitelt törleszteni tudják, vagy be tudják fizetni a számlákat, esetleg félre tudjanak tenni tartós anyagi javak vásárlására – a család egyik tagjának (vagy mindkettőnek) másodállást, pluszmunkát kell vállalnia.

A maszekolás nem a most dúló vadkapitalizmus találmánya. Már a szocializmus ideje alatt is divatban volt, sőt éppen akkor indult meg a magánvagyon elsődleges felhalmozódása a pluszmunkának köszönhetően, ami csak felgyorsult a többpártrendszer bevezetése után. Ez a több évtizeden át tartó időszak alatt jelentős vagyon halmozódott fel egyes vállalkozó szellemű, jó kapcsolatokkal rendelkező üzletemberek kezében. A jelenség különösen a magánosítás kezdete után nyomta rá a bélyeget a drasztikus szociális rétegeződésre, amikor potom áron lehetett céget vásárolni. Persze nem mindenki számára voltak egyenlők az esélyek, elsőbbséget élveztek azok, akiknek megvolt a „kezdethez szükséges első milliócskájuk”, akik korábban kezdtek maszekolni, mint mások. Így fejlődött ki a vállalkozói réteg, melynek tagjai mára már megbecsült és elismert személyiségei ennek a társadalomnak.

A maszekolás manapság Szerbiában nemzeti sportággá fejlődött: a tanárok az ócskapiacon árulnak, a tisztviselők almaszedés idején mennek szabadságra, az újságírók más lapoknak, sajtóházaknak írnak, a takarítónők két helyen dolgoznak, az állami alkalmazottak asztaloskodnak vagy segédmunkát végeznek, az értelmiség lakodalmakban muzsikál, földet művel, a politikus pedig bokros teendői mellett igazgató- vagy felügyelőbizottsági funkciót vállal cégekben, intézményekben – persze nem ingyen!

Egyre többen vállalnak pluszmunkát, ám ezeknek csak elenyésző hányada bejelentett másodállás. A többség vagy feketén dolgozik, vagy olyan tevékenységet folytat, amelynek valós bevételeit nehéz nyomon követni. Szerbiában 195 ezer embernek két munkahelye van, derül ki az Európai Statisztikai Intézet (Eurostat) adataiból.

Az elmúlt nyolc évben ez a szám nyolcvan százalékkal nőtt az országban, amivel Szerbia a kiegészítő munkát végző emberek számának növekedését mutató lista élére került. A két munkahelyen is helytálló emberek száma 2010 óta az Európai Unió majdnem mindegyik országában emelkedett, azonban nem olyan drasztikus mértékben, mint Szerbiában, hanem átlagosan 13,8 százalékkal.

Szerbiában májusban 55 380 dinár volt a nettó átlagkereset, valamivel több mint az átlagos fogyasztói kosár értéke. Magyarán, nálunk – már az, akinek van szerencséje és állandó bevételi forrása –, valamivel többet keres, mint amennyi a létfenntartási költségek fedezésére elegendő. Az árak folyamatos emelkedése is hozzájárul a pluszmunka vállalásához. Az egyszerű halandó a társadalmi jólét országában kettő, három, vagy ennél is több munkát kényszerül végezni – és gyakorlatilag agyondolgozza magát! A végeredmény pedig az, hogy számos esetben még a nyugdíjkorhatárt sem érik meg sokan, mert az infarktus előbb ér oda, mint a nyugdíjról szóló végzés!
Érdekes megemlíteni, hogy ma már nincs lehetőség számos fizetéskiegészítő tevékenységekre, mint amilyenek voltak 10–20 vagy 30 évvel ezelőtt, például a kubikolás, fahasagotás, mert a technikai fejlődés során gépek váltották fel a puszta emberi erőt. Az is szembeötlő, hogy sokszor a pluszmunka sem hozza meg a várt és remélt bevételt, mert „túlkínálat” van „mesterekből” a piacon – a mindenki mindenhez ért jelenség miatt. Azt is jó tudni, hogy az interneten, az újságokban sok olyan másodállást hirdetnek, melyek hátterében csalás, átverés van. Ha például valamilyen tevékenység végzéséért előre pénzt kérnek az embertől, az gyanús jel.

A számításokat az is megzavarhatja, hogy a legegyszerűbb munkák végzésekor, különösen a mezőgazdaságban, az órabér már évek óta változatlan, nálunk mindössze 150–200 dinárt tesz ki, túlságosan kevés egy tisztességes napszámhoz, ami maximum 1500–2000 dinár. Magyarán, nem éri meg keményen dolgozni kinn, kánikulában, emberi erőt próbára tevő munkát végezni – aprópénzért. Ebből az okból a földieperszedéshez például már nem lehet napszámosokat találni, nincs napszámos, külföldre vándorolt, ahol ilyen és hasonló idénymunkák végzésekor 10–12 euró a bruttó órabér. Az igazsághoz tartozik az is, hogy főleg a mezőgazdaságban a munkaadók szegények, nem fizethetnek többet, mert a termékek ára évek óta visszaszorított, vonatkozik ez egyaránt a gabonára, gyümölcsre, jószágra! Bűvös kör, amiből lehetetlen kilábalni – gondolná valaki. Pedig nem így van, nem a pénzzel van gond, hanem az elosztással!