Olvasom a szerb labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának újabb „érdekes” nyilatkozatait. Az egyikben sajnálja az általa kiválasztott legénységet, és annak is csatár részlegét, mert eredménytelen a nemzetközi meccseken. Hozzáteszi, türelemre van szükség, hogy a fiatalok kellő higgadtságot szerezzenek, a türelem pedig további időt, feltehetően elkerülhetetlen újabb vereségeket is jelent. Ugyanekkor a kapitány értékelte a himnusz énekelésének megtagadása miatt általa kiközösített focista játékait külföldi csapatának színeiben. Szerinte Ljajić jó irányban halad, nagy focista lesz belőle, viszont az ismert és néhány sorral feljebb említett okokból nála továbbra sem számíthat a címeres mezre.
A kapitány szavai szerint tehát egy országos válogatottat úgy kell kialakítani és versenyeztetni, hogy összegyűjtjük a rendelkezésre állók közül azokat, akik elég fiatalok ahhoz, hogy szigorú fegyelemre foghassuk őket, kitalálunk, és kötelezőnek nevezünk meg még néhány amúgy a focizáshoz teljesen szükségtelen mércét, és kijelölünk egy meghatározatlan, de jó hosszú időszakot, amikorra majd sikeres csapatunk lesz. Másutt, persze, a legjobbakat toborozzák, akik azonnal, néhányhetes összerázás után képesek az általuk elérhető vagy azt megközelítő szintre. Ha viszont azt még felül is tudják múlni, megvan a nagy tettekre képes gárda. A szerb kapitány tehát nem a legjobbakat hívja zászló alá, mert azok egy része, ezért vagy azért, nem illik bele az ő vitatható elképzeléseibe. Így történhet meg, hogy 14 meccs után még nincs országos válogatott, amely esetében feltételezni lehetne, hogy egyes meccseken mire is lenne képes, arról nem is beszélve, hogy sikerekről csak feltételes módon, tévhiteken alapuló álmodozással lehet szólni. A kapitány szerint szép és jó, hogy a kiközösített focista sikeres a klubjában, de fegyelmezetlensége és hazafiatlansága miatt csak bűnhődhet a válogatotton kívül. Más mese, hogy ugyanazért a focistáért egyre rangosabb klubok érdeklődnek, amelyek berkeiben fejcsóválással értékelik az itteni, de jeles külföldi klubokban nem abban a szellemben nevelkedett kapitány magatartását, mint amit éppen sikertelen kísérletként bemutat országnak-világnak, s amelyben azok a focisták a biztos pillérei, akiknek az önbizalmát a honi profi szurkolók alaposan megtépázták.
Világot látott, a földgolyó minden pontján megfordult sportoló Jelena Iszinbajeva is, akitől ezért elvárhatnánk, hogy ragadt rá valami, hisz egészen különböző emberek között töltötte el pályafutását, és nem azokat a nézeteket vallja, amit szülőhazájában, a kommunizmus leple alatt ápolt diktatúrában neveltek az emberekbe. Egy világ- és olimpiai bajnok az emberi jogok érvényesítése terén bármennyire is elmaradott környezetből érkezik, a versenyzői évei idején tapasztalhatta volna, hogy az embereket nem a bőrük színe, vallása, szexuális orientáltsága és hasonlók szerint illik megítélni, hanem tudásuk és képességeik alapján. Meglehetősen meghökkentő, hogy Iszinbajeva egy erősen homofób törvény mellett szállt síkra, mintha nem értené, hogy ugyanígy azt is megtiltathatná például, hogy a feketék és az iszlamisták sportoljanak. Nem kell, hogy szeresse a homoszexuális beállítottságúakat, viszont visszatetsző, hogy elvitatja a jogaikat. Elvégre őt sem közösítette és utálta ki az atlétikai világ, mert kommunista rendszerből érkező orosz.
