A napokban akaratlanul is visszaemlékeztem azokra a szomorú és nyomorúságos napokra, amikor e vidékeken minden idők egyik legnagyobb inflációja keserítette az emberek amúgy is sanyarú életét, amikor a szomszédságban háború folyt, amiben aki csak tehette, nem kívánt részt venni, majd amikor a NATO repülőgépei szórták a bombákat éjjel-nappal, hogy jobb belátásra bírják az akkori, később a hágai törvényszéken kikötött elnököt, de amiért az egyszerű emberek reszkettek félelmükben, nem a biztonságban levő politikusok.
Mindez azért, mert azokban az időkben itt meglehetősen szegényes sportélet folyt. Ha leszámítjuk azokat a kísérleteket, hogy „áttörjék a nemzetközi zárlatot”, vagy pedig a NATO-val dacoljanak, a 90-es évek elején és végén szinte semmi sem történt. Folytak valamilyen hazai bajnokságok és versenyek, a nemzetközi jellegű sportélet pedig szünetelt. Nemcsak sportolók, turisták sem nagyon óhajtottak abban az időben ide látogatni, más országokból pedig csak elvétve érkezett meghívó az itteni sportolók címére.
Jó ideje már, hogy lapjaink címoldalát, és az elektronikus média híradásának egy részét az egyiptomi forrongások töltik be. Egyiptom messze van, minket nem érint, hogy ott belháború folyik, és esetenként több száz áldozatról érkeznek a hírek, viszont, láss csodát, a tehetős vagy részletre utazó szerb turista ezt nem veszi figyelembe, és most is szívesen látogatja a Vörös-tenger északi részén levő nyaralókat. Az egész hihetetlenül hangzik, viszont amikor hazajönnek, arról mesélnek, hogy a turistaparadicsomban nyoma sincs a háborúnak, normálisan folyik az élet, még a szokásos kirándulásokat sem mondják le a piramisok megtekintésére. Mint ahogyan az egyik idegenforgalmi központban hetente ITF-rangú tenisztornákat tartanak szinte a teljes éven át. Amíg a fővárosban harcok folynak, egy másik Egyiptom rendes, megszokott életét éli. Mondhatnánk, mindenki teszi a magáét, ahogyan egy buszsofőr is nyilatkozott a bombázások idején, amikor rákérdeztek, nem retteg-e éjjel a Belgrád-Pancsova vonalon. Dehogynem, mondta, de ők teszik a magukét, én meg az enyémet.
Ennyi a szomorú és bizarr témáról. Az előbbi mondat csaknem szórol szóra ugyanaz, amit az RTS (a fent említett időkben még az időjárás-jelentésüket sem tudtuk eleve igaznak elfogadni) bemondójától hallottunk Viktor Troicki teniszező doppingügyének ecsetelése után. És folytatta: térjünk át a vidámabb témákra. A Partizan és a C. zvezda labdarúgói....
Vidámabb témák? Könyörgöm, a szerbiai foci, a szövetség, a válogatott, és a két „nagy” fővárosi klub nem vidám témák. Az egész inkább egy nagy röhej.
