Húsz évvel ezelőtt, amikor itt, ha nem tévedek, minden idők második legnagyobb inflációját nyöghettük, néhány hónapot Budapesten töltöttem egy munkaszerződésnek köszönhetően, így az itthoni legnehezebb napoknak nem voltam közvetlen szemtanúja. Arról, hogy mi történik, különösen a sportban, jórészt a rádió útján értesültem. Estefelé néha fogható volt a belgrádi rádió, esetenként semmi sem zavarta az adást, így meghallgathattam valamelyik éjszakai híradót. Az egyedüli gond, hogy nem tudhattam, hihetek-e az ott elmondottakban. Elhatároztam, hogy nem hiszek. Mint utóbb kiderült, helyesen döntöttem. A sportban azonban nem volt igazi félretájékoztatás, hisz, a szankciókra való tekintettel, sport is alig volt. A híradók általában a focit emlegették, de csak az autósport után, hisz abban az időben az akkori elnök fia versenyző volt, amiről rendszeresen és bőven kellett tudósítani, persze oly módon, mintha az elnöki gyermek valami nagy sztár lenne.
Azokat a napokat, és a tudósítás beidegződött formáját a szerbiai média azóta sem heverte ki. Elsősorban azért, mert a hatalom csak névlegesen változott, annak gyakorlása pedig szinte maradt a régi. Nem is lehetett másként, hisz néhány évre rá egy félkatonai alakulat vezére lett itt fociklubtulajdonos, és a kickbox védnöke, s a fővárosban jaj volt annak, aki az igazat meg merte írni. Azután következett a NATO-bombázás, amikor a hazafias újságírás még fejlettebb formája lett a tanácsos és követendő, végül Koszovó kapcsán kell nagyon is odafigyelni, hogy mi kerül az éterbe, a papírra és a honlapokra, tetejében a mindenkori hatalmi pártok is meglehetősen érzékenyek maradtak a bírálat minden válfajára.
Lévén, hogy a koszovói sportról szinte semmit sem hallani, mert még csak néhány sportágban harcolták ki a nemzetközi szereplés lehetőségét, azok a sportágak pedig meglehetősen távol állnak tőlem, egészen meglepett, amikor a magyar tv teletextjén ráfutottam a hírre, hogy egy koszovói lány lett a cselgáncsozás világbajnoka az 52 kg-os súlycsoportban. Ott tudtam meg, hogy sikeres volt már ifi vb-n és felnőtt Eb-n is, az olimpián viszont, mivel hazája nem NOB-tag, nem indulhatott. Világos, fúrta az oldalam, hogy mit mond erről a szerb sportsajtó, s másnap meg is tudtam. A koszovói lány neve mögött az IJF rövidítés szerepelt, ami Nemzetközi Cselgáncs Szövetséget jelent, s a magyarázat, hogy csak e feltételek mellett indulhatott, nem pedig a sok országban még elismeretlen hazája neve alatt. Azután az IJF honlapján volt mit látni. A lány kimonóján nem IJF, hanem KOS felirat állt, az eredmények között a neve mögött ugyancsak, s még egy kis szöveg is volt hozzá, miszerint nagy sikert ért el hazája, Koszovó dicsőségére.
A politika alig érdekel, a cselgáncs annál is kevésbé, viszont bosszant, hogy a média olyankor állít valótlant, amikor az ellenkezőjéről nagyon könnyű meggyőződni. 1993-ban még lehetett, hisz nem létezett internet, de most?!
