Amíg nem tudtam, hogy a miniszteri poszt miatt felhagy a vízilabdázással, Vanja Udovičić új karrierjéről Miniszter úszógatyában címmel gondoltam írni. A történések ezt nem tehették lehetővé, a múlt havi vb-n még csapatkapitány Udovičić időközben szögre akasztotta a vízialsót, és beült abba a karosszékbe, amelyben röviddel ezelőtt aligha tudta elképzelni magát, ahogyan mi sem. Nem szokás ugyanis aktív sportolót megbízni az állami tisztséggel, s ha már mégis ez történt, a csütörtökön 31 éves pólós immár búcsút mondott a játéknak, amely révén – a számos klub- és ifjúsági sikert nem is számítva – kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok, valamint háromszoros olimpiai érmes lett.
Első, meglehetősen óvatos és diplomatikus hangvételű nyilatkozataiból nem az derül ki, hogy a tárca elkápráztatta, még kevésbé, hogy kivitelezhető korszakalkotó ötletei lennének a szerbiai sport jövőjével kapcsolatban. Szinte kizárólag ugyanazt mondja, amit elődje is. Lehet, hogy visszafogottan nem óhajt kirohanni, és előbb alaposan megismerkedik az új környezetével, s csak azután dönti el, hogy tehet-e egyáltalán bármit is, és érdemes-e belevágni olyasmibe, ami eleve kudarcra van ítélve.
Udovičić egy olyan minisztériumot örökölt, amelyben több mint egy éven át – s ha jobban belegondolunk, már évtizedek óta – semmi érdemleges nem történt. Ha volt is rá kísérlet, ötlet formájában ott maradt valamelyik fiókban, ha pedig mégis formát öltött, az nem olyan, amilyennek lennie kellene.
Vanja Udovičić nem azért lett miniszter, mert a nálánál magasabb rangúak úgy látnák, hogy az előd csődöt mondott. Alisa Marićot tavaly ugyanis nem azért ültették a székbe, hogy nagyszabású reformok ötletadója és kivitelezője legyen. Köztudott, hogy a szerb sportban az egyik oldalon létezik a foci és a kosárlabda, amelyek nem tartoznak a miniszter hatáskörébe, mivel felsőbb érdekek ügyei; a másik oldalon pedig ott vannak a kis, de sikeres sportágak, amelyekre viszont nincs elegendő pénz. Udovičić ez utóbbiak egyikéből jött, s balga, aki azt hiszi, hogy ő most varázspálcával megoldja az anyagi gondokat. Nem az összesben, hanem még a vízilabdában sem, ahol a válogatott játékosok sikereinek jutalmazása évekre visszamenőleg késik, s nem látni, hogy a szükséges pénz hogyan teremthető elő.
Az új miniszter tehát semmit sem tehet a két „nagy” fociklub esetében, nem sürgetheti a szabályos magánosításukat, nem intézkedhet a stadionbotrányok és egyéb szurkolói kilengések ügyében, s még csak a két kimondottan ellenséges fővárosi kosárlabdaklub ügyeinek rendezését sem tűzheti napirendre. Ezek után már csak az a kérdés, hogy Udovičić, aki éveken át megszokta, hogy eredményt csakis kemény és rendszeres munkával tudott elérni, mikor eszmél rá, hogy szép dolog folytatni egy hagyományt, miszerint a pólósok különböző tisztségeket kapnak (lásd: Muškatirović, Perišić, Marović, Manojlović, Šoštar, Kuljača, Šapić stb.), viszont az új munkája, amiért megvált az aktív sporttól, utazgatásban, nyilatkozgatásban és üdvözlő táviratok küldözgetésében merül ki. Ha egy napon majd valaki meglátja a zakóját a szék támláján, a szemüveget pedig az asztalon, ne gondolja, hogy a miniszter „ott van valahol”. Biztos lement az uszodába, ahol egész életében jól érezte magát.
