Őszintén szólva kicsit meglepett annak a két meccsnek az alacsony színvonala, amelyet a hazai női asztalitenisz-bajnokság elődöntőjében a két újvidéki csapat vívott. Amikor belegondoltam, hogy az éppen továbbjutó gárda az alapszakaszban még a címvédőt is meg tudta lepni, a döntőtől – lévén, hogy valaha megannyi csodálatos csatát láthattam nemcsak a vb-ken és Eb-ken, hanem az itthoni porondon is – nem sokat reméltem. Azután elégedetten tapasztalhattam, hogy mégis sokkal többet tudnak ezek a topolyai lányok, mint az elődöntőben mutatták, játékban szinte egyáltalán nem maradnak le az éllovas mögött, és általában nem hiába írunk róluk felsőfokon.
Mondom, a döntő visszavágója egészen csinos és szép csatában folyt, s csak árnyalatok döntöttek a Zenta javára, amely, mindent összevetve, mégis megérdemelten lett újra bajnok.
Mivel az utóbbi időben nem voltam teljesen képben, tehát nem követtem alaposan a sportág történéseit, arról sem tudhattam, amit a tegnapi számban olvashattak a felkiáltójeles cím alatt. Arról, hogy a város mennyire (nem) tiszteli legjobbjait, s ami, a jelek szerint, nemcsak kivételes eset, hanem kezd kellemetlen gyakorlattá válni.
Nem állítom, hogy az asztalitenisz és a birkózás a lehető legszebb és legérdekesebb sportok, viszont szerintem is illene odafigyelni rájuk, és lehetőség szerint maximálisan támogatni, ha már azokban az észak-bácskai községekben nemcsak sikeresek tudnak lenni, és komoly hagyományt is felmutatni, hanem nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy általuk a szegényebb sorsú gyerekek is sportolási lehetőséghez jussanak, és esetleges tehetségüket ki is fejlesszék.
Azt sem tudhattam, hogy a SPENS asztalitenisz-terme dugig megtelt és meglehetősen zajos emeleti lelátóján mennyi a zentai szurkoló, vagy jöttek-e más minőségben is. Erről azonban tegnap már szó esett, nem szaporítanám, viszont észrevettem más valamit. Azt például, hogy a női bajnoki döntőn, amikor egészen valószínűnek tűnt, hogy vége a sorozatnak, s átadják az érmeket és serlegeket, nem tette tiszteletét senki sem az országos szövetségből. Vagy Belgrád lett nagyon messze, vagy ott megunták már, hogy egy és ugyanaz a csapat évről évre, a bridzsből vett szakkifejezéssel szólva, váltott lovakkal harcol a titulusért. Nem állítom, hogy a szövetség elnöke és főtitkára a puszta jelenlétével ünnepibb hangulatot varázsolt volna a teremben, viszont a posztból és az alkalomból eredően nagyon is illett volna eljönni, és a díjakat átadni. Mintha a honi szövetség is azt üzente volna az asztaliteniszező lányoknak, hogy tőlük bizony semmi jót ne várjanak, ha ifi válogatottak, ha nem, csinálhatják, ahogyan jónak látják, bármilyen elismerést és különösen támogatást azért ne reméljenek. Világos, nem gratulált a bajnoki címhez a sportminiszter asszony sem, aki, noha a logika mást diktálna, hisz boldognak és boldogtalannak gratulált már kevesebb okkal is, különös módon szívesebben foglalkozott egy, a barátja által kocsmai verekedésben megszurkált volt kosarassal, mint a tehetséges, talán túlzás azt is említeni, hogy nemzeti kisebbséghez tartozó lányokkal. Mindebből talán máris levonható, hogy milyen sors vár a hazai női asztaliteniszre.
