A világ legjobb teniszezői előszeretettel nyilatkozzák, hogy sikereikben jelentős mértékben közrejátszott a rivalitás. Nadal szerint talán maga sem éri el a magaslatokat, ha nincs előtte Roger Federer, Novak Đoković már két nagy ellenfelet óhajtott beérni, míg Andy Murray haladását a nagy trió létezése tolta meg.
Teljesen mindegy, hogy egymásról mi a magánvéleményük, egészen biztos, hogy a fentiek igazához nem fér kétség. Elvégre, így van ez más sportban és az élet egyéb területein is. Az újoncok célja, hogy utolérjék és – ha egy mód van rá – felül is múlják a veteránokat, vagy éppenséggel eszményképeket, és tisztában vannak vele, hogy az ő sorsuk is ugyanígy alakul majd, amikor a csúcson lesznek, s őket veszik célba a leendő trónkövetelők.
Kosárlabdában sokak nagy álma az amerikai profik szintjére jutni, míg a múlt század 60-as éveiben az akkori Jugoszláviában minden kosárlabdabarát azt szerette volna, hogy a nemzet büszkeségei verjék már meg a szovjeteket, s vegyék át az európai hatalmat.
Mint tudjuk, mindkettő sikerült. Az USA már nem dominál olyan mértékben a kosárlabdában, mint egykor, a szovjetek hatalmát pedig e sportágban éppen a jugoszlávok döntötték meg. Azóta, persze, megint fordult a világ, Jugoszlávia többé nincs, a külön-külön utód horvátok és szerbek pedig csak addig maradtak az élvonalban, amíg tartott az együttes hazából átmentett korosztály. Amikor aztán itt is, ott is csak a saját erőkre támaszkodtak, amikor egyik és másik új szakemberei – mert a régiek nagy részét gyorsan félretolták – saját dinasztiát helyeztek kilátásba, összeomlott az egész.
Hagyjuk most a horvátokat, törődjenek a saját bajaikkal, nézzük, hova is jutott Szerbiában a kosárlabda. Mint feltételezni is lehet egy ilyen kérdés kapcsán, sehova. Pontosabban az európai középmezőny aljára, s nemcsak jó edzők és játékosok nincsenek, hanem nincs szövetség és távlati terv sem, hogy a nevelőmunkáról és a sportszerű rivalitásról ne is beszéljünk.
A kívülálló azt hihetné, hogy a Partizan és a C. zvezda egymást tolták a különböző döntőkbe, titulusok megszerzése felé és az Euroligába is. Elvben igen, de az egész történet itt még véletlenül sem a sportról szól. Az egyik klubban a csodaedzőnek is nevezett egyén viszi a prímet, mert egyben a sportegyesület elnöke is, a másikban pedig a politikus-menedzser klubelnök, aki a fociklubban is mindennek a megmondhatója. Két despota, két türelmetlen ember, akik kizárólag az ellenségeskedéssel, egymás letromfolásával és bombasztikus hangzású becsmérlésével foglalkoznak, valójában sokat ártanak nemcsak a sportnak, hanem a normális életfelfogásnak is, hisz napról napra mérgezik a környezetüket, és nevelik bele a tribünökön levő és a koruk alapján a rossz hatásra fogékony fiatalokba az egymás iránti türelmetlenséget. Nem, ők nem mondanák sose, hogy egyik arra ösztökélte a másikat, hogy fejlődjön és utolérje. Ők csak akkor éreznék magukat jól, ha a másikat letörölnék a Föld színéről, és élveznék a hatalom magányát.
