A nyolcvanas években lehetett, amikor a figyelmem szép lassan elterelődött a női kosárlabdáról. Egyrészt, mert erősen csökkent a színvonal már az egykori Jugoszláviában is, azután pedig, amikor az ország szétesett, az, ami maradt a sportágból, alig volt egy-két fokkal magasabb a műkedvelőnél. Másrészt, eltűntek az élvonalból a vajdasági magyar lányok. Pedig korábban, csak néhány nevet említsek, Ferenc Gizi, Micsa Mária, Turánszki Erzsi, Véger Mária, Tóth, Pavlik, Gaál-Molnár, Vigh, Francia, Anitics, mind a legjobbak közé tartoztak, Málcsit pedig a világ talán legjobbjának is nevezhették. Wild Eleonóra óta már csak mutatóba akad belőlük a felnőtt vagy a korosztályos válogatottakban.
Az egykori szép nemzetközi eredményeket a sikertelenség esztendei követték, s talán Ciga Vasojević óta igazán erős edző sem volt már, aki ki tudta volna hozni a lányokból a legjobbat és legtöbbet. És, persze, ifjabb Rátgéber László is külföldre távozott, s magyar, orosz és török csapatoknál mutatta be, hogyan is kell azt a munkát csinálni.
Idén tehát csak a minimális informáltság szokása miatt figyeltem oda a női Eb-re, s mindjárt a rajton elment a kedvem tőle, amikor Szerbia még attól a Nagy-Britanniától is kikapott, amelyben a női kosárlabdát kizárólag a tavalyi nyári olimpia miatt keltették életre. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor beindult a győzelmek sorozata, s az eleve balsikerre ítélt csapat, a kispadon a hírneves Božidar Maljković edző lányával, az elődöntőig meg sem állt. Nem hinném, hogy a női kosárlabda Szerbiában, egyik napról a másikra, elit sportággá változott. Inkább arról lehet szó, hogy másutt is botladozik, más európai országokban is hanyatlott, hisz egy az a játék, amit az amerikai lányokkal teletűzdelt jobb csapatok mutatnak az Euroligában, és egészen más, amikor a „bennszülöttek” alkotta válogatottak játszanak. Világos, más az utóbbi kárára.
Nem tudom, hogy a lányok miért gondolták, amikor hazaértek, hogy egy európai negyedik hely azonnal óriási érdeklődést vált ki, azonnal megváltoznak a viszonyok, és dől majd a pénz mind a klubok, mind a válogatott kasszájába. Tudhatták volna például, hogy nincs pénz a férfi kosárlabdára sem, hogy a vízilabda-szövetség óriási adósságban van, s csoda, hogy a válogatott még eredményes. Tudhatták volna, hogy nincs pénz a Vojvodina kézilabdázói európai szereplésére, mint ahogyan a röplabdázókéra sincs. Tudhatták volna, hogy itthon nincs olyan csapat, amely vonzaná a publikumot, s telt ház előtt játszanának női kosárlabdát, mint egykor a Telepen a Partizan idejében, mint az Egységben és a Kabelban a Vojvodina hőskorában, vagy pedig a Vásártéren, amikor a Magyar Szó-kupa volt az egyik legjelentősebb és legerősebb torna a kontinensen.
A kapitány kisasszony azt mondja, Szerbiában csak 1200 nő kosarazik, kicsi bázis ez a minőség kitermeléséhez. Próbálom összeszámlálni Szerbiában hány férfi vízilabdázik. Gondolom, a klubok számából ítélve, ezernél nem több, minőség mégis van. Próbálom elképzelni, Szerbiában hány lány kosarazna, ha létezne szervezett iskolai sport, és a tornatanárok is rá tudnának ismerni a tehetségekre. Annyi a magas lány, hogy nem lenne nagyobb gond. Ott kellene kezdeni a változásokat, nem a válogatottnál.
