A sportbarátok valószínűleg észrevették már, bár e témával a média általában nem foglalkozik, hogy nagyon ritka eset egy egyén, vagy pedig egy csapat teljes fölénye, s az esetek túlnyomó többségére a kettes vagy hármas rivalitás jellemző. Nincs törvény ereje, de a gyakorlat azt mutatja, hogy az egyén vagy egy csapat dominálása gyakran botrányos módon, vagy pedig a sportág lényeges megváltozásával, esetenként pedig hanyatlásával és érdeklődéscsökkenéssel zárul.
Lance Armstrong uralma, lám, hét éven át tartott a profi kerékpározásban, tavaly pedig fény derült arra, amiről korábban már nagyon értekeztek, hogy csalás volt az egész egy szervezett doppinglánc keretében. A kerékpározás ezzel sokat veszített, elsősorban erkölcsi téren, viszont a botrány aligha rettenti el a következő nemzedékeket az új csalási kísérletektől.
Térjünk azonban vissza a párokhoz. Real és Barcelona, Inter és Milan, Zvezda és Partizan, Lakers és Boston, és sorolhatnánk még sokáig a klubokat, a példa kedvéért pedig válogatott szinten hozzáadhatnánk a szovjet és jugoszláv kosarazókat akik három évtizeden át folytattak kemény európai párharcot.
Hasonló példákkal szolgálhat a tenisz is, azzal, hogy esetenként egynemű, más esetekben pedig két nemű, szinte egyszerre megjelenő sztárpárról, trióról, ritkán pedig négyesről is beszélhetünk. Ott volt például a francia Lacoste, Borotra, Brugnon, Cochet négyes, azután a Connors, Borg, McEnroe trió, Navratilova és Evert, Becker és Graf, Henin és Clijsters, A. Sanchez és Martinez, Errani és Vinci...
Első pillantásra úgy tűnik, hogy ebben az országban ilyesmire csak az újabb időkben akad példa. Ha azonban eszünkbe jut, hogy egykor nem Szerbiában éltünk, hanem Jugoszláviában, máris beugrik a Pilić és Jovanović, és a Szeles és Ivanišević, az utóbbi évtizedben pedig az együtt ifi Australian Opent nyert Janković és Tipsarević, valamint pár évre rá az együtt is nevelkedett Ivanović és Đoković. Úgy tűnik, hogy a tenisz hirtelen népszerűsödése révén a korosztályos párok felbukkanása felgyorsult. Nem illene ugyan a rúd elé szaladni, de minden jel arra utal, hogy a szerbiai tenisz, bármilyen magasságokat értek el az elődök, jó ideig nem marad klasszisok nélkül. Csak ki kell várni, s nem a lehető legelső utódokat tartani ennek. Úgy tartom például, hogy nem Bojana Jovanovski és Dušan Lajović lesznek azok, akik majd hamarosan Ana és Novak helyébe lépnek. Esetleg Jelenát és Jankót másolhatják le egy bizonyos szintig. Valami azt súgja, hogy Jovana Jakšić lehet az új női sztár, s hogy a térségnél maradjunk, a horvát Donna Vekićtyel és Ana Konjuhhal, és a montenegrói Danka Kovinićtyal karöltve. A fiúknál Szerbia egyelőre messze elől jár a volt Jugoszlávia területén. A horvátoknak van egy jó ifijük, a többieknek egy sem, Szerbiának pedig legalább négy. Szinte lehetetlen, hogy a Nikola Milojević, Peđa Krstin, Miki Janković és Györe László négyesből egy se törjön majd be a legszűkebb élvonalba. Ha az egymás közötti eredményeket vesszük alapként, felmerül a lehetőség, hogy Jovana és Laci legyenek az, amit most Ana és Novak jelentenek. Lehet, hogy nem világelsők és Grand Slam-bajnokok, ám az sem kizárt. A páratlan siker senkinek sem szavatolt, de a lehetőség mindenkinek adott. Ahogy látni, mindketten szorgalmasak és tehetségesek is. Ha még elég okosak is lesznek hozzá, Szerbia néhány év múlva érdekes tenisz kettőst kaphatna.
