Láttam egy filmet, amelyben a férfi hasztalan próbál komolyan udvarolni egy nőnek. Amikor kezd közöttük mélyülni a kapcsolat, a nő egyre inkább menekül tőle. S amikor feleségül meri kérni és álmáról, a nagycsaládról beszél, a nő felháborodva kosarazza ki. A bonyodalmak során természetesen fény derül a nő bizalmatlanságának okára: előbbi párja, mielőtt lelépett volna a legjobb barátnőjével, fizikailag gyakran bántalmazta. A nő sebeit a nyakán hosszú hajával eltakarja. A gyermeküket, akit a párja összerugdosott, halva hozta a világra, és már nem lehet édesanya.
A megrázó film kapcsán úgy gondolom, valamennyien hordunk ilyen vagy hasonló sebeket – a szeretetlenség, a hűtlenség, a bizalmatlanság sebeit. Hosszú éveken át, sőt van, aki egy életen át nem tud gyógyírt találni rájuk. Sebzetten él, dolgozik. A bizalmatlanság tüskéiből szőtt páncéllal vesszük magunkat körül. Pedig, ahogy az említett film női szereplője fogalmazott, arra vágyunk, hogy valaki őszintén szeressen bennünket, és mellette biztonságban érezzük magunkat.
A védettség és biztonság, szeretet és béke, bizalom, megbecsülés és hűség légkörére vágyódik szinte kivétel nélkül mindenki. Férfi és nő, szegény és gazdag. De él bennünk a bizalmatlanság, a félelem, hogy a jó, a szép, az igaz, a harmónia egy-egy kapcsolatban csak bizonyos ideig tart. Mi lesz velünk, ha ismét darabokra törik az életünk?
Joggal kérdezzük, van-e valaki, akiben igazán megbízhatunk, akinek mi igazán fontosak vagyunk?
Mi, keresztények valljuk: Isten a mi legjobb testi-lelki gyógyítónk. „Az orvos és az orvosság ugyanaz: maga Jézus Krisztus.” (Dr. Tomislav Ivančić)
Isten, akiben mi maradéktalanul hiszünk, megbízunk, igaz, élő Isten – mindig volt és mindig lesz. Nagyságának nincs határa, mindent megtehet.
Szól az emberhez, mindenkit nevén szólít. Szavai, amelyek a Bibliában vannak lejegyezve, igazak. Föltétlenül rájuk bízhatod magad. Minden embert lát – tégedet, engemet. Meghallja, ha szólok hozzá csöndesen, vagy ha a vészpillanatokban, amikor úgy érzem, minden rosszra fordul, hozzá kiáltok. Ő az Isten – Atya, Fiú és Szentlélek – egyetlen Isten, a mi Istenünk, az én Istenem.
Milyen jó hinni benne, tudni, hogy semmi köze a gonoszhoz.
Ő az egyetlen, aki igazzá tehet. Maga a szeretet. Szeret téged, úgy, amint vagy. Akkor is, amikor úgy érzed, nem érdemled meg a szeretetét. Kincs vagy a számára, még ha mindenki lemondott rólad. Ő az utolsó leheletedig bízik benned, nyújtja feléd a karját.
Mindenütt jelen van. Most is melletted áll, átölel, ha elfáradsz. Mindent tud rólad. Számára semmi sem lehetetlen. Mindent megtehet, amit akar.
A hűséges Isten ismeri a benne bízókat, gondoskodik róluk, megerősíti a szorongások közepette. Benne nem csalódsz, mint annyiszor csalódtál másokban. Kiment minden veszélyből, ha teljesen bízol benne. Megérti a mi (nehéz) helyzeteinket: részvéttel tud lenni gyöngeségeink iránt, hiszen Krisztus hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett a bűnt kivéve.
Hogyan gyógyulhatunk ki a sebeinkből? Istennél minden lehetséges, ami az embereknek lehetetlen. Bízzuk rá aggodalmainkat, mondjuk el neki őszintén sérelmeinket. Ő meghallgat, és biztosak lehetünk benne, hogy gondja lesz ránk.
Isten teremtett minket, ezért szeret és oltalmaz bennünket.
Fia, Jézus Krisztus emberként élt a földön. Szegények és gazdagok látták és hallgatták tanítását. Ő a mi megváltónk, aki kereszthalálával megszabadított minket a gonosztól, és elvezet Istenhez, az Atyához.
A Szentlélek/Szent Szellem megismertet bennünket az Atyaisten gondolataival. Segít, hogy Jézusban bízzak. Betölti szívemet szeretettel. Békében alszom, és megnyugszom, mert az Úr megerősít reménységemben. Boldogok mindazok, akik benne bíznak.
Arra hív, hogy munkatársai legyünk. Önbizalmunktól, képességeinktől függetlenül minden jó dologhoz megadja a szükséges erőt. A lényeg, hogy hozzá ragaszkodjunk, az ő útján járjunk. Ha elesünk, az ő erejét kérve, felkeljünk.
Henri Boulad jezsuita szerzetes a Bátorság a léthez című írásában arról beszél, hogy a holnap az lesz, amivé teszi az ember. Mindenkinek különleges küldetése van. A boldogság az, ha az életet teljességében éljük, százszázalékosan használjuk, és fejlesztjük a képességeinket.
Az esti lelkiismeret-vizsgálat elvégzése után vajon elmondhatjuk: Uram, ennél többet nem adhattam, tehettem és szerethettem volna? Az élet értelme ugyanis magában az elkötelezett cselekedetekben valósul meg.
Jézus mondja: az én parancsom, hogy szeressétek egymást.
Hogyan tanulok meg élni? Úgy, hogy élek. Hogyan tanulok meg szeretni? Úgy, hogy szeretek. S amikor veszítem a bizalmamat az emberekben, akiket úgy kell szeretnem, mint önmagamat, akkor Jézusra tekintek, tőle kérek bizalmat és bölcsességet, erőt és kitartást. Mindennapos feladatom nélküle nem megy, csak vele együtt lehetséges. Nagyböjtben is.
