– Asszonyom, miben segíthetek? – kérdezte az orvos.
– Nem kívánom megtartani a kisbabát – válaszolta a nő alig hallhatóan, leplezett idegességgel.
A nőgyógyász tovább faggatta:
– Mióta várandós? A gyermekeit természetes úton vagy császármetszéssel hozta a világra? És mi okból akarja megszakítani a terhességet?
Az asszonyka mindössze annyit válaszolt: nem készült(ek) fel a harmadik gyermekre. Ezt megbeszélte a férjével.
– Akkor én leszek a gyerek védőügyvédje – jelentette ki az orvos.
A nő felkapta a fejét. Nem értette, miről beszél az orvos. Védőügyvéd?!
– Doktor úr! Nem vagyunk tárgyaláson – mondta. – Mégis úgy érzem, mintha tárgyaláson lennénk – tette hozzá.
– Valóban – állapította meg az orvos, és arra gondolt, kitartónak kell lennie, mert ő a gyermek védelmének utolsó bástyája. Ha elveszíti a tárgyalást, a gyermek lesz a vesztes. Ezért nyugodt hangnemben közölte az asszonnyal, hogy a praxisa folyamán sok olyan nővel találkozott, aki mindent megadna, ha visszaforgathatná az idő kerekét, és megváltoztathatná a döntését.
Az orvosnak ez a kijelentése felébresztette a nő érdeklődését. Tekintetét az orvosra emelte, de nem szólt egy szót sem.
– Nézze, asszonyom! Ha bármilyen okból mégis úgy dönt, megszüli a gyermeket, nyugodtan hívjon.
A nő szótlanul bólintott, és távozott a rendelőből
Néhány nappal később telefonon jelentkezett:
– Doktor úr, emlékszik rám? Komolyan gondolta, amit a minap mondott? Valóban segíteni akar?
– Igen. És számíthat rám.
A következő látogatásakor a nő már nem említette az abortuszt. Amikor elérkezett a szülés időpontja, minden komplikáció nélkül történt, de ahogy más asszony, ez is eléggé megkínlódott, mire világra hozta gyermekét. Az orvos közben arra gondolt, a szülés olyan, mint a keresztút – nehéz és fájdalmas. Értelmét pedig akkor nyeri el, amikor az édesanya karjába veszi a csecsemőt. A keresztút értelmét veszítené a feltámadt Krisztus nélkül.
A kismama karjában tartotta a gyermeket, homlokon csókolta. Könnyes szemmel tekintett az orvosra. Az látta, hogy a háláját szeretné kifejezni.
– Pihenjen szépen – szólt hozzá az orvos, mielőtt kilépett a műtőből. Útközben megköszönte Istennek az életnek ezt az ajándékát: az Úr hihetetlen beavatkozását az ő életébe.
Visszagondolt arra, pár éve nyugodt szívvel, gyakorlott kézzel, rutinosan végezte a művi vetéléseket. És most? Az Úr a gyermek életéért harcoló katonává formálta. Katonává, aki éppen egy csatát nyert meg.
Az általános orvos, mielőtt szakosodott volna, hallotta, hogy egyes kollégái az abortusz végzése miatt nem akarnak nőgyógyászok lenni. Ő azonban nem sokat gondolkodott, és az első magzatelhajtást úgy végezte el, mint munkájának a legtermészetesebb részét. Azt hitte, a törvény betartásával segít a nőknek, hogy megvalósítsák a terhesség megszakítására való jogukat. A szíve azonban nyugtalan volt, mintha Isten akarata ellen dolgozott volna. És később is egyre jobban furdalta emiatt a lelkiismerete.
Sőt indíttatást érzett, hogy elbeszélgessen azokkal a nőkkel, akik abortuszigénnyel fordultak hozzá. Hogy megkérdezze, milyen okok késztették őket erre a mindenképpen nehéz döntésre.
Amikor csak a műtőben látta őket, akkor már semmit sem tehetett értük és a gyermekükért. Helyi érzéstelenítés után távolította el a magzatot. A nők a beavatkozás alatt tudatában vannak, mi történik velük és a gyermekükkel. És a beavatkozás alatt általában félre fordítják a fejüket és sírnak. Alig várják azt a pillanatot, amikor mindennek vége. Azzal hitegetik magukat, hogy a fájdalmuk, a szomorúságuk, a csalódottságuk a kórházban marad, s mindent sikerül gyorsan elfelejteni. A férfiak? Azok ritkán jelennek meg. Általában csak akkor, amikor ki kell fizetni az egészségügyi szolgáltatást.
A doktor, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, a kórházi lelkipásztorral beszélgetett, aki azt tanácsolta, minden egyes alkalommal, amikor beszélget a nőkkel, mutasson rá az élet lehetőségére. A doktor eleinte bizonytalanul kérdezősködött:
– Van-e más lehetősége, mint az abortusz? A férjével jól átgondolták-e ezt a döntésüket? Mert ezután nincs visszaút!
A doktor úr érezte, elég ügyetlenül beszélget a páciensekkel. Isten mégis használni tudja, néhány fiatalasszony azonnal elállt a terhesség megszakításának szándékától.
A doktor úr eljutott egy lelkigyakorlatra, amelyen felismerte a bűneit, és többek között megsiratott minden egyes abortuszt, amelyet ő végzett. És megbánta mindazokat az alkalmakat, amikor elszalasztotta, hogy a gyermeknek segítsen, hogy a szülők akarják a születését. Később elmondta, hogy a bánat alatt a kegyelem különös pillanatait élte át. A találkozást az élő Istennel, és ez a találkozás megváltoztatta az életét.
Azóta eltökélte, hogy Isten parancsai szerint alakítja az életét. Az egyik azt kéri: Ne ölj!
Egy házaspár a kórházban az abortusz lehetőségéről érdeklődött. A doktor úr betessékelte őket a rendelőjébe. A beszélgetés során kiderült, nem akarják vállalni a harmadik gyermeket, mert – ahogy a férfi megfogalmazta – akkor a születendő gyermek miatt új autót kell venniük. A nőgyógyász tekintete elárulta, mennyire értelmetlennek tartja a kifogásukat.
Egy évvel később az orvos a gyerekeivel sétálgatott, és összefutott az édesapával, aki kis kocsiban tolta a kisbabát. Az orvos ránézett. A férfi visszamosolygott, és boldogan mutatta a kisbabát:
– Doktor úr! Ez az ön gyermeke! – kiáltott fel lelkendezve.
A doktor úr kisfiai zavartan figyelte az apjukat, az meg zavartan tekintett a kisbabára. Az édesapjuk pedig leírhatatlanul boldog volt.
A doktor nem számolta, de úgy gondolja, ötven abortuszkérelemmel hozzá forduló nőt sikerült meggyőznie arról, hogy megszülje a gyermekét.
