– Apu, nézd csak! – kiabálta a szökdécselő kislány a játszótérre érve.
– Jó, jó – hümmögött az apa lemaradva mögötte, a mobiltelefont nyomkodva.
Nem tudom, mit akart a pici megmutatni neki. Kikerültem őket, és néhány perc múlva visszapillantottam: a kislány egyedül kullogott, az apa meg még mindig a telefonjával foglalatoskodott.
Erről jutott eszembe a tapasztalat, amelyet Erzsi osztott meg velem.
Bandi, a férje, munkáról hazaérve sebtében ebédelt, és azonnal a számítógép elé ült. Erzsi a nehéz nap után a figyelmére vágyódott, ő azonban csak intett. Ami azt jelentette: Hagyj nyugton! Nem látod, hogy fontosabb dolgom van!?
Szavakkal ezt ugyan nem fogalmazta meg, a viselkedéséből azonban az asszony ezt értette, és szomorúan visszahúzódott a csigaházába. Három évtized után a házasságukat két párhuzamos sínpárral tudta volna ábrázolni, amelyek soha nem találkoznak.
Pedig kezdetben másképp volt. Egy színházfesztiválon ismerkedtek meg. A rendezvény után az intelligens fiatalember hazakísérte, ő pedig a beszélgetés közben észre sem vette, mikor kulcsolódott össze a kezük, mikor indultak el kéz a kézben, egy hosszú útra… S hónapokkal később úgy érezték, Isten színe előtt kell megígérniük egymásnak, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben, életük végéig kiállnak egymás mellett.
Három gyermekük született, mennyire örültek! Együtt nevelték őket, indították útjukra. Erzsi is, Bandi is szakmailag folyamatosan fejlődtek, és sikeres karriert futottak be. Az egyre szaporodó munkahelyi feladatok és a családi kötelezettségek között azonban elveszítették azt az emberközelséget, amely házaspárként jellemezte őket az első években. Egyre inkább rutinszerűen éltek, kommunikáltak egymással.
Amikor legfiatalabb lányuk is kiröppent a családi fészekből, illetve a szíve választottjának hazájába költözött, Erzsi akkor érezte meg, hogy mennyire magányos, hogy eltűnt életükből a „kéz a kézben”-járás varázsa. Bandi ugyan fizikailag mellette volt, szellemileg azonban olyan ismeretlennek tűnt a számítógép előtti hosszú órák folyamán!
– Erzsi! Erzsi! – hallatszott a dolgozószobából.
Az asszony rá sem hederített a férfira, keserűen arra gondolt, hogy az csak akkor szólítja, amikor kell neki valami. Pedig valamikor, amikor még nem foszlott szét a varázslat, a férj „szívem”-nek nevezte.
Erzsi csak a hirtelen tompa koppanásra rezzent össze. Beszaladt a szomszédos szobába. Bandi a padlón feküdt.
– Hívd a mentőt! – kérte a feleségét. – A szemében halálos félelemmel a nő kezét kereste. – Szeretlek, szívem! – mondta erőtlenül.
A mentővel érkezett orvos csak annyit mondott: „infarktus.”
Erzsi nem nagyon emlékezett a következő órákra. Amikor felocsúdott a történtekből, fölhívta a kórházat. „Megműtötték. Egyelőre stabil az állapota” – hangzott a rutinszerű, hűvös válasz. Erzsi azonban föllélegzett.
A történtekért mégis magát okolta. Mennyi időt elvesztegettek ki-ki a saját munkájára összpontosítva, karriert építve. A gyerekeket főleg a nagyszülőkre bízták, és egymástól megvonták a meghittség perceit, a sétát, a kéz a kézben beszélgetést. A pénz és a karrier utáni hajszában valóban két párhuzamos, egymással nem találkozó, nem kommunikáló sínpárrá váltak.
Amikor Erzsit beengedték az intenzív osztályra, rögtön észrevette a Bandi szemében bujkáló félelmet.
– Papra van szükségem – jelentette ki a beteg.
– Papra? – csodálkozott Erzsi.
– Igen – válaszolta. A tekintete egyetlen kérés volt.
Erzsi alkalomszerűen járt a templomba, Bandi csak amikor „muszáj” volt. A gyerekek első áldozásakor, bérmálásakor. Egyébként, ahogy mondta, volt neki fontosabb dolga. Erzsi hívő embernek tartotta magát, habár bizonyos körülmények miatt egy kicsit eltávolodott a keresztény élettől, de Isten segítségére számított.
Telefonon fölhívta a legközelebbi plébániát, és föllélegzett, amikor rövid időn belül megérkezett a fiatal atya, akit küldtek. Az egészségügyi nővér megengedte, hogy bevezesse Bandihoz, aki megörült a papnak.
– Atya, nézze a kezemet! – mutatta szélesre tárva.
– Nézem.
– És mit lát?
– Semmit – válaszolta a fiatal atya.
– Hát azért is hívattam. Elgondolkoztam az állapotomon, és megdöbbentett ez az üresség. Mit tegyek? Bánt, hogy elfecséreltem az életemet.
Az atya csöndesen nézte a beteg embert, aztán a táskájából elővette az imakönyvét. Keresgélt benne. Megtalálta a szentképet, amely Szűz Máriát ábrázolta a kisded Jézussal.
– Látja ezt a képet?
– Igen, a Szűzanya.
– Mi van a kezében?
– Jézus. A gyermek Jézus.
– És mi még?
– Semmi mást nem látok. Mária csak Jézust tartja.
– Igen. Csak az üres kéz tarthatja Jézust. Csak azok tarthatják, akik lélekben szegények. Akik mindent kiengedtek a kezük közül, hogy Jézust birtokolják. Isten országa az övéké. Látja, minden érték, amelybe ön beleölte a tudását, a szorgalmát, a fáradozását, végül mint a víz, kifolyt az ujjai közül.
Erzsi mesélte, hogy Bandi azon az éjszakán nagyon jól aludt. A párnája mellett volt a Szűzanyát ábrázoló szentképecske. A fiatal atya hagyta a férjnek, miután a betegek szentségével testileg-lelkileg megerősítette.
– Szívem, tudod, mit álmodtam? – kérdezte Bandi ébredés után. – Mint Mária, én is átöleltem Jézust – mondta csöndes örömmel.
És Erzsi hosszú idő után úgy érezte, a férje is, ő is meggyógyult.
Mi van a kezedben? Mi van a kezemben?
Mindennap meg kell kérdeznem, amíg nem késő. Különben én is a telefonnal foglalatoskodom, vagy „Hagyj nyugton! Most fontosabb dolgom van!” – kifogással barikádozom el magam, miközben az igazi élet azokért és azokkal, akiket Jézus rám bízott, észrevétlenül kifolyik.
