... csak átalakul (?)

Tavasz van, gyönyörű!, jut eszembe, amint az álmából fokozatosan ébredő természetet figyelem. József Attila születésének napján mintha nem csak a költőzseni születne meg évről évre azoknak a szívében-lelkében, akikben ott csengenek a halhatatlan sorok, hiszen a természet, az élet, a zsibongó környezet is ilyentájt kap erőre annyira, hogy az emberekben bizonyossá váljon az ösztönös tudat: igen, ennek a télnek a – lelki! – viszontagságait, sötét óráit, hosszú és reménytelen gyötrődéseit is magunk mögött hagytuk! Mennyire másképp tetszik egy-egy gondunk akkor, amikor oly sokat kell várni arra az oly kevés fényre, s milyen gyermeteg problémának tűnik ugyanaz a – korábban megválaszolhatatlannak tűnő – kérdés, ha közben hét ágra süt a nap, az utcán önkéntelenül is mosolygósabban nyüzsögnek az emberek, és a mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Ha az ember A Dunánál jár vagy az ő otthona mellett éppenséggel A Tisza kanyarog, egyszer-egyszer eszébe jutnak a mult, jelen s jövendő sorok, és nehéz úgy kivárni március idusát, hogy legalább néhányunkban ne csendüljön fel a Talpra magyar. S olyanok is biztosan vannak még, akik vissza tudják idézni, milyen volt annak a bizonyos valakinek a szőkesége. A versek ott élnek bennünk, mindenkiben, aki valaha, valódi figyelmet szentelve, elolvasott egy-egy magyar klasszikust. Ott munkál ez a közös, láthatatlan kincs, aminek a birtoklása összekapcsolja a szerencsés kiválasztottjait.

*

Amikor idősebb generációk társaságában vagyok – a szülőkével, esetleg a nagyszülőkével –, mindig lenyűgöz az a szintű – természetesen relatív, de mai viszonylatban kiemelkedő mértékű – versbéli tájékozottság, amit én a saját korosztályomtól remélni sem merek. Nem gondolok itt fejből citálásra – bár hallottam már falusi környezetben, néni szájából, hogy egy gondolat bánt engemet!, s egy másik esetben a Falu végén kurta kocsma kezdő sora hökkentett meg –, elemzésre vagy hasonlóra. Egyszerűen az a tapasztalatom, hogy a múlt században felnőttek számára közelebbi, közvetlenebb fogalom volt a „kultúra”, az irodalom, ezáltal a költészet és a versek.

Nyilván korántsem mindenki, de egyesek valamiféleképp be tudták illeszteni a mindennapi gondolkodásba ennek a műveltségnek egy-egy elemét, s az emblematikusabb sorok, ha nem is látványosan, széleskörűen, de legalább némelyeknél, valahol mélyen búvó patakként a gondolkodás (az élet) részévé váltak.

Ennek oka nyilvánvalóan a most elképzelhetetlen mértékű, akkor viszont alapvető, kötelező iskolai verstanulás lehet. Hogy ez mennyire hatásos módszer – lehetne sorolni az érveket pró és kontra, ám ha a ma okostelefonokkal a kezükben felnövő „z generációra” tekintünk, annyit legalábbis megállapíthatunk, hogy valami gyökeresen megváltozott.

*

Tetszőleges péntek este néhány évvel ezelőtt, Újvidékről hazafelé zötykölődöm a vonatban. Túlnyomórészt hozzám hasonló egyetemistákkal van tömve a szerelvény, ám alig hallatszik hang. A fiatalok körülbelül kilencvenöt százaléka lefelé bámul, a szakavatott szemlélő pontosan tudja, mit figyelnek oly buzgón. A szakavatott szemlélő időnként megfeledkezik magáról, és ugyanolyan buzgón lefelé sandít néhány percre. Percenként… A szomszédos kocsiból hangos beszéd hallatszik, két nyugdíjas vitatja meg a szokatlanul meleg októbert.

Hazaérek, már a bejárati folyosón hallom a hangos, vidám kacagást. Biztosan itt az öcsém egyik haverja. Rögvest bebizonyosodik a feltevésem, ám azt követően már átadom magam az élménynek. A legnagyobb videómegosztón épp Sylvester Stallone szaval Nagy Lászlót. Rambo íjat feszít, és Ki viszi át a szerelmet. Majd Bruce Willis kifejti: Ha férfi vagy, légy férfi. A következő videón Jean-Paul Belmondo mondja A Reményhez záró szakaszát, és Samuel L. Jackson szól: Ne élj, mikor nem akarom. Végül Tom Cruise mereng: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt…