Annyi mindenre vágyunk. Egyes vágyainkat megfogalmazzuk, másokat meg ki sem merjük mondani. Szüntelenül elégedetlenek vagyunk.
Egy mesebeli kőfaragómester is, akit az emberek megbecsültek, elégedetlen volt a nehéz életével. S amikor a jómódú kereskedő háza előtt járt, és betekintett a nyitott kapun, a számos gazdag, befolyásos ember láttán fölsóhajtott:
– Igen fontos személy lehet ez a kereskedő, ha ennyi tekintélyes, gazdag ember barátságát élvezi!
A kőfaragó arra vágyódott, hogy ő is gazdag, tekintélyes kereskedő legyen, mert akkor nem szegény kőfaragó módjára tengeti majd az életét.
A mesebeli aranyhalacska meghallgatta a kérését, és teljesítette kívánságát. Nagy meglepetésére máról holnapra kereskedő lett belőle. Mondanom sem kell, hogy sokkal fényűzőbben élt és sokkal befolyásosabb lett, mint ahogy el lehetett képzelni. Azok pedig, akik nem voltak olyan gazdagok, mint ő, irigykedtek rá a vagyona miatt.
Egy alkalommal magas rangú tisztviselőket utaztak hintóban, katonák dobzenével kísérték. Mindenkinek, még az olyan gazdag embernek is, mint ő, fejet kellett hajtania a főtisztviselők előtt.
– Mekkora hatalma van ennek a főtisztviselőnek! Bárcsak én is főtisztviselő lennék! – gondolta.
Az aranyhalacska meghallgatta, és tisztviselő lett.
Egy nap őt is ilyen hintón cipelték. Forró tavaszi nap volt, és a tisztviselő rosszul érezte magát a csukott hintóban. A nap felé emelte a tekintetét:
– Milyen hatalmas a nap! – gondolta. – Bárcsak nap lehetnék!
És nap lett, amely mindenkit és mindent melegített. Aztán hirtelen megjelent egy hatalmas fekete felhő, és az ő sugarai már nem ragyogtak be mindenkit és mindent.
– Ó, milyen hatalmas a felhő barátom! – gondolta. – Bárcsak én is felhő lennék!
És az aranyhalacskának köszönhetően felhővé vált. Nemsokára azonban érezte, valamilyen nagy erő sodorja arra, amerre nem akarta. A szél testvér tette ezt.
– Milyen erős a szél testvér! Bárcsak széllé változnék – gondolta vágyakozva.
És szél lett belőle.
Aztán valaminek nekiment, ami nem akart elmozdulni, hiába veselkedett neki újra és újra, hogy elmozdítsa az akadályt.
– Ó, milyen hatalmas ez a kőszikla! – gondolta. – Bárcsak kőszikla lehetnék!
És kőszikla lett, erős, és mindennél keményebb.
Amíg így büszkén feszített, hatalmas suhintás remegtette meg. A csákány hangja volt az, amely a vésőt ütötte a sziklába, és ő érezte, hogy változik.
– Mi lehetne nálam hatalmasabb! – háborgott a kőszikla. S amikor letekintett, maga előtt látott egy kőfaragót.
Vajon hol találjuk meg a boldogságunkat?
Egy mesebeli erdőben négy férfi, aki létrát cipelt, egy magas falhoz ért. Fogták a létrát és a falhoz támasztották, hogy megnézzék, mi van a fal túloldalán.
Az első férfi, amikor felmászott a falra és körülnézett, elnémult a szépség láttán. Hasonló dolog történt a második és harmadik férfival is.
Amikor a negyedik férfi felmászott a falra, az örömtől elnevette magát. Gyönyörű kertek látványa tárult elé sok fával, gyümölccsel. A kristálytiszta vizű patakokban rengeteg hal úszkált. Ez a férfi is, mint a többiek, át akarta ugrani a magas falat. Mielőtt azonban megtette volna, megtorpant. Eszébe jutott a családja, eszébe jutottak a barátai, a szomszédjai. Visszafordult. Hazament, hogy megossza velük az örömhírt, amit fölfedezett.
A második mese után a keresztény ember elgondolkozhat azon, lelkesíti-e a Krisztussal való élete, ha soha senkinek nem mondta el, hogy találkozott vele?
A világ minden szépsége a Teremtőt dicséri, az alkotásai ámulatba ejtenek bennünket, bárhol élünk, bárhová utazunk. És „függetlenül, hogy szegény kőfaragók, vagy gazdag kereskedők vagyunk, a segítség az Úrtól jön, aki az eget és a földet teremtette. Ő az, aki nem engedi, hogy botladozzék a lábad, nem alszik az, aki őriz téged. Az Úr az oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felől. Nappal nem éget nap, s éjjel nem árt neked a hold” (Zsolt 121,2–6 ).
S hol találjuk meg a boldogságunkat? Egy indiai népi bölcsesség azt üzeni: Maradj ott, ahol vagy!
A teremtő Isten éppen oda helyezett minket, ahol vagyunk. És miért kételkednénk abban, hogy ad erőt, hogy itt, ahol élünk, ki is tartsunk. A Kánaán itt lesz, ha életünk földjét műveljük – együtt: vele és embertársainkkal.
