A gyerekek, a harmadik osztályos hittanosok szinte lélegzetvisszafojtva hallgatták a kincses szigetről szóló mesét, amelyet Hajdú László atya mondott el nekik elsőáldozásuk napján a templomban.
Egy tengerparton élő halász, miután befejezte a munkáját, felakasztotta szárítani a hálóját. Amikor kora reggel kilépett a kunyhójából, hatalmas madarat pillantott meg benne. Miközben próbálta kiszabadítani, megdöbbenésére a madár egyszer csak megszólalt:
– Hallgass rám, halász! Ha visszaadod a szabadságomat, jutalomképpen elviszlek egy olyan szigetre, ahol rengeteg kincset találsz. Igazi kincses szigetre!
A halász addig ügyeskedett, hogy sikerült kiszabadítania a hálóból a madarat. Aztán felült a madár hátára, az pedig elvitte a kincses szigetre.
– Estére érted jövök, addig pakold össze azokat a kincseket, amelyeket magaddal szeretnél vinni – mondta a madár.
A halász amerre csak nézett rengeteg aranyat, drágakövet látott. Nem tudta eldönteni, milyen kincset vigyen magával. Törte a fejét, talán az aranyat kellene választania, azt könnyebben eladhatná. De amikor elkezdte a zsebébe rakni, eszébe jutott a madár szava: „Csak annyit vihetsz el, amennyi a te testsúlyod.”
Aztán gondolkodott azon, hogy talán a drágakövekből kellene fölpakolnia, ám eszébe jutott, hogy nem tudná annyira értékesíteni, mint az aranyat. Miközben azon töprengett, melyik kincsből kellene többet, és leginkább magával vinnie, gúnyos nevetést hallott a háttérből.
Amikor hátrafordult, egy öregembert pillantott meg: a szegényes öltözékben a sok kincs között igen nyomorultul nézett ki.
– Kedves fiam, te azért jöttél ide a szigetre, hogy engem kiszabadítsál a nyomorból? Vigyél el minél több kincset, hogy legyen egy zöldellő talajom, ahová néhány növényt elültetek.
A halász nem értette ezeket a szavakat. Mi az a „zöldellő talaj”?
Akkor az idős ember bevezette a halászt a kunyhójába, amely színaranyból volt, és megmutatta, hogy nagy fáradtság árán egyetlenegy növénykét próbált gondozni egy kis részen. Ekkor tűnt fel a halásznak, hogy a szigeten semmi nincs, sem növény, sem állat, sem ember, sem szikla, csak kincs. Nincsenek méhecskék, amik körbejárják a virágokat, nincsenek szaladgáló állatok. Nincsen semmi az élettelen kincsen kívül.
És az idős ember fáradtan, szomorúan mesélni kezdte, hogyan került a szigetre, hogyan hagyta itt az a madár, amely a halászt is ide hozta.
– Kedves fiam! Tudod, engem a kincs annyira megszédített, hogy arra kértem a madarat, maradjak örökre ezen a szigeten. A madár azonban figyelmeztetett, hogy akkor a szigetet sohasem hagyhatom el. Ennek ellenére én a szigeten maradtam. Eleinte abban reménykedtem, jön egy hajó és elvisz. Hónapokig, évekig várakoztam, de egy sem fordult e sziget felé. Aztán a madár olykor-olykor magával hozott egy-egy embert, akit este kincsekkel megpakolva elvitt a szigetről, én meg egyedül maradtam a halott kincsemmel, boldogtalanul. És csak azt vártam, hogy mikor léphetek le a kincses szigetről.
A halász megrendülve hallgatta a történetet, amely mélyen elgondolkoztatta. Látta a rengeteg kincset: a temérdek aranyat, a sok drágakövet, de látta, hogy ez az idős ember mennyire boldogtalan, és nincsen más vágya, mint hogy elkerüljön innen.
Akkor az idős ember figyelmeztette a halászt, hogy hamarosan jön a madár, hogy kincsestül elvigye a szigetről.
Így is történt. A madár megérkezett nagy szárnysuhogással, s megkérdezte a halásztól:
– Sikerült-e kiválogatnod azokat a kincseket, amelyeket magaddal szeretnél vinni?
A halász kézen fogta az idős embert, s közölte vele:
– Itt van az én kincsem! Megengedted, hogy a súlyomnak megfelelő kincset vigyek magammal erről a szigetről, s íme én megtaláltam a sziget legnagyobb kincsét.
A madár erre azt mondta:
– Te vagy az első, akiben nem csalódtam. Téged nem kápráztattak el a szigetnek az értékesebbnél értékesebb, a drágábbnál drágább kincsei. Te vagy az első, aki a szívedre hallgattál. Mert az emberi szív többet ér, mint a világ összes kincse.
A madár mindkettőjüket elvitte a szigetről. A halász és az idős ember együtt maradt, a halász pedig minden alkalommal bőséges halfogással tért vissza. Minden munkáján áldás volt. Érezte, hogy a legnagyobb örömre, a legnagyobb kincsre tett szert.
Elgondolkozhatunk azon, hogy a sok kinccsel boldog lehet-e az ember. Ha minden kincsem megvan, de teljesen egyedül élek egy szigeten, ahol senkivel nem találkozom, senki nem köszön, ahol csak én létezem és a kincsem. A szigeten annyi drágakő volt, de az idős ember mégis boldogtalannak, szerencsétlennek érezte magát. A kapzsiság elvakította.
A mesét hallgató gyermekek az Oltáriszentségben jelen levő Jézust vették magukhoz, a legnagyobb kincset fogadták be. László atya emlékeztette őket, hogy
Jézus maga mondja a mennyek országáról és magáról, hogy ő a legnagyobb kincs. Gyűjthetünk bármennyi drágakövet, aranyat, ha ő nincs az életünkben, ugyanúgy járunk, mint a mesebeli idős ember. Ugyanolyan szomorúak, boldogtalanok leszünk, mint amilyen boldogtalan volt ő.
Ezért Jézus nemcsak az elsőáldozó gyermekeket, hanem minket is meghívott, hogy a legnagyobb kincset fogadjuk be az életünkbe. Szeretetének legnagyobb jeleként az utolsó vacsorán magát adta tanítványainak. Ezt teszi velünk is, amikor megajándékoz önmagával, az Oltáriszentséggel. És azt kijelenti, hogy Isten országa olyan értékes nekünk, mint egy igazgyöngy.
Mindannyiunk szíve értékesebb a világ összes kincsénél. Jézus ugyanis meghív bennünket, találkozni akar velünk a szentáldozásban. Kéri, hogy nyitott szívvel fogadjuk be, és jó szívvel forduljunk afelé, aki bajban, csüggedésben, szomorúságban van.
Ez a kincs vár minden emberre. Ha ezt választjuk, amit a halász, akkor a mese tanúsága szerint az életünk áldássá válik számunkra és mások számára is.
A kincsről és a kincses szigetről szóló mesét és üzenetét sem a gyerekek, sem a szüleik – bármerre visz az útjuk – nem hiszem, hogy elfelejtik.
