A napokban hiába kerestem a görnyedt hátú, szegény, idős nénit, aki télen-nyáron virágot árult az egyik forgalmas utcasarkon. Átmentem a túloldalra. S megpillantottam egy mosolygós, roma asszonyt, aki apróságokat és virágot kínált. Megakadt a szemem a szintén meggörnyedt, ízléses ruhájú, idős nénin, aki vele volt. Tőle érdeklődtem, hol van az „én nénim”. „Nem láttuk. De ez a mi nagymamánk, és nem adjuk!” – válaszolta viccesen, jókedvűen a néni helyett az asszony, aki a lánya vagy a menye lehetett.
A válasza, illetve az öröme azóta is visszacseng a fülemben. „Ez a mi nagymamánk, és nem adjuk!”
A szegényeknél és a nagyon szegényeknél a nagyon idősek is egy háztartásban élnek az övéikkel, és amíg mozogni tudnak, valamit gyűjtögetnek, eladnak, vagy koldulnak a család részére, mert ők ezt is „munkának” tekintik.
Ma már azonban a nagyszülők közül kevesen élnek egy fedél alatt az utódaikkal. Sokszor több száz kilométer választja el őket, és csak látogatóba járnak hozzájuk. Már nem olyan meghitt a kapcsolat, s ebből új gondok adódnak az egymás közti viszonyokban. A nagyszülőkkel kialakított szoros kapcsolat a gyerekek lelki fejlődése szempontjából azonban igen jelentős. Ezt még térbeli távolság esetén is ápolni lehet. Persze az is megtörténhet, hogy az ember tapasztalatával és a gondoskodásával akaratlanul is kiskorúsítja családtagjait, beavatkozik, békít, konfliktusokat idéz elő.
Fotó:pixabay.com
Christa Meves, a számos díjjal kitüntetett, német ifjúsági és gyermek-pszichoterapeuta, akinek több mint nyolcvan könyvét 11 nyelvre lefordítottak, A nagyszülők ábécéje c. könyvében (Agapé Kiadó, Újvidék, 2001.) kiemeli annak fontosságát, hogy a nagyszülői, szép feladat során a nagymamának és a nagypapának tudatosan vissza kell vonulnia, legyőzni magában a dolgok irányítására ösztönző impulzust. A hatunokás pszichoterapeuta a szeretetteljes távolságtartást a boldog nagyszülői státus megvalósítása alapvető feltételének tartja. Hozzá hasonlóan vélekedik Karl Barth svájci evangélikus teológus.
Szerinte a nagyszülőnek meg kell értenie, hogy a mindkét nembeli fiatalnak, akikkel rokonságban áll, joguk van ahhoz, hogy a saját útjukat járják saját elveik alapján, nem pedig a nagyszülők elvei, elképzelései, meggyőződései szerint építsék ki a boldogságukat. Ezért a nagyszülő bölcsen teszi, ha óvakodik attól, hogy túl közel férkőzzön hozzájuk a példaképével, az öregkori bölcsességével, vonzalmával, és a saját ízlése szerinti jótéteménnyel. A neves szakember rámutat arra, hogy hiba, ha a nagyszülő arra törekszik, hogy bármi módon magához kösse és lekötelezze gyermekeit, unokáit. És nem szabad elcsodálkoznia, ha a gyerekeknek kevés idejük van a számára, vagy ha tapasztalja, hogy bármennyire is jót akar nekik, alkalmasint zavarja és untatja őket, ezért elviharzanak a tanácsai és óhajai mellett.
A legtöbb szakember egyetért abban, hogy közösen kell megvitatni az élethelyzeteket. A szeretetteljes nagyszülők támogatása, a biztonságérzet nyújtása akkor lesz gyümölcsöző, ha az a fiatal családdal való figyelmes, kérdő együttgondolkodásban jut kifejezésre.
Ha „fiatal” a nagyszülőpár, illetve ha a gyerekeik időben házasodtak, ők pedig még nem mehettek el nyugállományba, unokáikat nem tudják támogatni, mert mindkettejüket lekötik a mindennapi munkahelyi kötelezettségeik. Segítséget nyújthatnak azonban hétvégi látogatások, esti tanácsadó beszélgetések formájában.
Lassan eltűnik az az özvegy nagymama, aki életének utolsó pillanatáig tökéletes ingyencseléd felnőtt gyerekeinek. Aki unokái javára a szüleiktől átveszi a teljes háztartást, gyámkodásával akadályozza a gyerekeket felelősségteljes szülőkké válásukban, és idővel a túlterhelés betegessé, elégedetlenné teszi.
A nagypapákkal ritkábban fordul elő, hogy túlbuzgón, okoskodva avatkozzonak a fiatalok életébe. Inkább az a hibájuk, hogy túl keveset foglalkoznak az unokáikkal. Gyakran még a zajra, gyereksírásra is jóval érzékenyebbek, mint régen voltak, s az unokáik okozta öröm ellenére igyekeznek távol tartani magukat a gyermekgondozási teendőktől. A nagypapa pozitív tulajdonságait általában akkor képes kimutatni, ha csak egy unokát bíznak rá. Akkor nem érzi magát túlterhelve. A vakációban például nagy örömmel fogja kézen az egy szem unokát. Megmutatja neki a természetet, elviszi gyalogsétára, vitorlázni, horgászni. Egy számítógépes nagypapa, aki közeledik a kilencvenedik évéhez, sakkprogramot készít, azzal akarja meglepni a két fiú unokáját.
A nagymamáknak komoly családösszetartó szerepük van. Ha komolyan veszik, és megkísérlik mindenkire egyformán sugározni a szeretetüket, akkor újra meg újra egységbe szervezhetik a családot, ahelyett hogy versengés és más miatt mérget fröcskölve szétzilálnák. A gyerekek közötti viszályokat pedig a nagypapa elsimíthatja, anélkül hogy beleártaná magát a vitákba, ha némi patriarkális ünnepélyességgel kijelenti. „Szeretném, ha egymásra találnánk.
Elvárom tőled, fiam, hogy békülékeny hangnemű üzenetet, e-mailt írjál a nővérednek, a sógorodnak…” És ha megindokolja ritkaságba menő beavatkozását azzal, hogy nagy jelentősége van a család összetartásának. Elmondhatja, hogy a nagyszülők kötelessége gondoskodni arról, hogy összefércelhetetlen szakadások ne is keletkezzenek, vagy ha igen, akkor pedig minél előbb begyógyítsák a sebeket. A nagypapa anélkül, hogy egyik, vagy másik gyerek családjának a pártjára állna, még ha egy személy is felelős a viszályért, meg kell kérnie a gyerekeket, mondjanak le a családi béke kedvéért a kis bántódásról, féltékenységről és ellenszenvről!
A nagyszülők imádsággal sokszor többet tehetnek utódaikért, mint buzgó szolgálattal. A fiatalokat ugyanis leköti a gyerekeik körüli kötelezettség, az időseknek pedig általában nyugalmasabbak a reggeleik és az estéik, amikor minőségi időt szentelhetnek a meditatív elemnek. A nagyszülők gyengédsége, könnyed ölelése olyan, mint egy áldó érintés. A mozdulatok gyengédségében a szeretet elvegyül a mennyei védelem reményének átadásával.
