Meglehetősen sajátos a szerb kormány viszonyulása az elmúlt egy hónapban a natalitás növeléséhez, a családtámogatáshoz és általában a nők iránt. Egy hónappal ezelőtt Slavica Đukić-Dejanović tárca nélküli miniszter az SZRTV híradójában azt nyilatkozta, azért ilyen égető a helyzet, ami a demográfiai adatokat illeti, mert nem szülnek a tanult, 30 és 33 év közötti nők. A nyilatkozatra azonnal több civil szervezet is reagált, kiemelték, felháborító a miniszter asszony nyilatkozata, hiszen egyáltalán nem tér ki a családalapítást sokkal jobban befolyásoló tényekre: a szegénységre, munkanélküliségre, arra, hogy a fiatal nőket fokozottan diszkriminálják a munkaerőpiacon. A Centar za mame szervezet a nyilatkozatra reagálva kiemelte, a szerbiai lakosság mindössze tíz százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel, s amennyiben létezik is az a csoport, akikre a miniszter asszony gondolt, az annyira kicsi, hogy nincs meghatározó befolyással a natalitásra.
Ezt követően két héttel jelent meg az a feltételezések szerint rosszul megfogalmazott hír, miszerint megszüntetnék a bababarát programot a szerbiai szülészeteken. Mindezt a cikk írója, illetve az egyik belgrádi kórház szakemberei azzal indokolják, hogy az édesanyák nem elégedettek a programmal, és a kórházban töltött időt pihenéssel akarják tölteni. A reakció itt sem maradt el, hiszen többen feltették a kérdést, milyen felmérések alapján vontak le ilyen következtetést, s többen arra gyanakodnak, hogy mindezzel a szülészeteken és újszülöttosztályokon felmerülő nehézségeket és problémákat akarják véka alá rejteni.
Nem telt el tíz nap sem, s a kormányfő nyilatkozata kavarta a legnagyobb port az édesanyák, családok körében. Aleksandar Vučić ugyanis azt találta mondani, hogy „az anyák azért nem akarnak munkát vállalni, mert két gyermek után a szociális juttatás nagysága eléri a minimálbért. Vannak, akik megérdemlik, de vannak olyanok is, akik egy ló farkát is ki tudnák tépni, de nem akarnak dolgozni.”
A kormányfő nyilatkozata olyan sértés a nőkkel, s egyáltalán az egyszerű szerbiai polgárral szemben, amire igen nehéz indulat nélkül válaszolni. Vučić mondatai arra engednek következtetni, hogy neki valójában fogalma sincs hogyan, s mennyi pénzből tud(na) tisztességesen megélni egy négytagú család. Azt ugyanis, hogy a minimálbérből vígan el lehet éldegélni, s nem is kell a munkakereséssel bajlódni, s esetleg öltöztetni és iskoláztatni lehet a gyerekeket, a kormányfő sem gondolhatta komolyan (a családi pótlék mellesleg 4500 és 11 000 dinár az első, illetve a második gyermek után).
Ahelyett, hogy ösztönözné a gyermekvállalást, a szerb kormány a nyár eleje óta egyik ballépést a másik után követi el. A nyár elején megszűnt a babakelengye utáni adó visszaigénylésének lehetősége, igaz, hogy nőtt a családi pótlék összege, arra viszont kevesebben jogosultak, mint ahányan az adó visszaigénylésével élhettek.
Ahhoz, hogy egy nő gyermeket vállaljon, családot alapítson, a legtöbb esetben elsősorban biztonságban kell tudnia magát. Fedél kell, hogy legyen a feje felett, ideális esetben kell, hogy legyen egy állandó munkahelye, ahová visszavárják a szülési szabadságot követően is. Ahhoz, hogy az édesanya gyermekvállalási kedve megmaradjon az első gyermek világrahozatalát követően, nagyban hozzájárulhatnának az egészségügyi dolgozók is. Szerbia-szerte azonban inkább az tapasztalható – tisztelet a kivételnek –, hogy a nők, a családok traumákkal telve hagyják el a szülészeteket. Bababarát program ide vagy oda, hemzseg az egészségügy a problémáktól, s ez alól a nőgyógyászati és szülészeti osztály sem kivétel.
Az ideális biztonság helyett a nők többsége Szerbiában abban a nehéz helyzetben van, hogy nehezen talál magának munkahelyet. Vagy azért, mert tapasztalatlan, vagy azért, mert családalapítás előtt áll, s ezért nyíltan diszkriminálják. Gyakran hallani, hogy az egyes magáncégeknél dolgozó nőket a várandósság alatt egyszerűen utcára teszik, vagy nem várják vissza őket ugyanarra a pozícióra, mint amiről távoztak. A szülészetek többségében korántsem fényesek a körülmények. A bababarát elvek alig néhány pontja érvényesül, s az édesanyákat megbecsültség és tisztelet helyett lenéző bánásmód és teljes diszkreditáltság várja a szülést követően.
Szerbia évente egy kisvárosnyi embert veszít el, mintegy negyvenezret, a számítások szerint. Ez a tendencia pedig folytatódik, sőt, fokozódik majd, amennyiben továbbra is semmibe veszik a nőket és szemet hunynak az égető problémák felett, amelyek közvetlen következményei annak a súlyos szegénységnek, amely az országot sújtja.
A nők nem tudják biztonságban érezni magukat egy olyan országban, ahol annak következtében csökken a munkanélküliség, hogy a férjeknek a családjukat hátrahagyva külföldre kellett távozniuk, hogy munkát találjanak a tisztességes megélhetésért. A nők követik majd a férjüket, Szerbiában pedig hamarosan nem lesz, aki megteremti a családi pótlékra valót, és azt egyre kevesebb gyermek után kell majd kifizetni.
