Türkiz Hold. Jéghideg szavak. Állok egy kép előtt. Talán nem is kell több. Semmit sem szeretnék bizonyítani, csupán elmondom, nekem itt jó. Ennyi vagyok. Ennyi önerőből, illetve egy kép által. Szóval együtt. Én és a hideg világmindenség. Nem kevés. Vagy csak a mikrokozmoszom? A nap körüli fehér, áttetsző sávköz. Nem mindegy? Végül is szembesülés minden keresés, minden azonosulás, vagy szembefordulás. Ez sem más. Állok egy táblakép előtt. Régimódi vagyok? Igen. Kíváncsi? Igen. Nézem, mi az a folt a nyers vásznon, ami átüt a tejfehéren és áll a fekete gesztusok fölött. Szabad-e fehérrel feketét festeni? Szabad-e bármit? Igaz, hogy a sárgához csak a nagy festők nyúlnak? És mi van a babiloni kékkel? Vagy az csak a lapis lazulit fénye? Egyáltalán lehet-e fehérrel festeni? Nem Málevicsre gondolok. Fehér négyzet fehér alapon. Nekem a fekete négyzet után, minden négyszög csupán variáns. Inkább Čelebonović jut eszembe. Volt (van?) az újvidéki Ifjúsági Tribün igazgatójának irodájában egy fehérrel festett Čelebonović-kép. Harminc éve láttam. Áttetsző és nehéz fehér rétegek mögött egy valóságon túli világ. Két kérdés merül föl. Mi az, hogy valóság? Nem illumináció az egész? A másik kérdés. Megvan-e még a Čelebonović-kép, a napi, nemzetpolitikához gorombult újvidéki Ifjúsági Tribünön, amelynek már a neve is más? Kérdések, érzések. Ennyi lenne egy kép? Részben. Jogom, kiváltságom és kötelességem is. Minden. Én döntöm el, hogy formabontásnak, lázadásnak, őszinte vagy hamis gesztusnak látom-e a képet. Az is rajtam múlik, hogy új gyakorlatot látok-e benne, bár ilyen minősítést használni nagyobb kockázat, mint a Marsra utazni. Szóval, bennem dől el, hogy mit látok. Ennek tudatában állítom, én most nem expresszív gesztusokat meg a konstruktív elemek ellentétét látom, nem is izmustalan, európai tendenciákat, vékony informelt, mit tudom én milyen anyagszerű, a belső, ifjonti világot széles gesztusokkal feltáró vizuális tevékenység eredményét nézem. Azt sem, hogy a külső beszűkülő, szürke világ redőit friss színek emelgetik, tágítják, világítják be keretléctől keretlécig. Keret. Újabb kérdések. Mi a keret? Hol kezdődik és meddig ér a kép? A keretig vagy azon kívül is? Egyáltalán, kell-e keret, vagy elég a mindenség, ha egy szigetet, egy toronyházat csomagolunk fehér gyolcsba, vagy egy piszoár kagylóját fordítjuk feje tetejére. Távozás után a mozgásérzékelő megindítja az önműködő csapot. Valamit visz a víz. Jogom van-e jó érzéssel, kényelmesen állni a Türkiz Hold előtt? Nézhetek-e az általam ablaknak minősített kép által az alkotó titkaiba, kifelé a mindenségbe, vagy befelé önmagamba? Milyen jogaim vannak egy kép előtt? Az artportal.hu, Sebők Zoltán szócikkét idézve írja az informelről: Az 1945 után feltűnt fiatal párizsi festőnemzedék szakított azzal az elképzeléssel, hogy a képet afféle „ablaknak” kell felfognunk, amelyen keresztül a világ látható, tapintható jelenségeire nyílik számunkra betekintés, de egyúttal a mértani alapelemekből építkező absztrakció szigorú, ésszerű szervezettségét is elvetette. A fizikai és a tiszta formában megtestesült képzeletbeli-metafizikai valóság helyett egy harmadik terület érdekelte őket: a második világháborút túlélt ember belső, lelki valósága. A festővásznat e megtépázott lélek finom rezdüléseinek közvetlen színterévé tették. Én is átéltem egy háborút, lelkemnek, néha finom, néha goromba rezdülései vannak. Sérült vagyok. Mégis ablaknak nézem a képet. Egyetemes emberi jogom. Jó érzéseim vannak, bár a jó érzés mindig gyanús. A mai trend szerint elfogadhatatlan. Maga a jó, a kellemes, a harmonikus, a csendes, a megnyugtató, mind, mind ciki. Körömfesték leszedővel fogat mosni, na, az már igen, az már avantgárd, bár utólagos orvosi beavatkozással jár, de kérem, valamit valamiért, a művészet nem sétakocsikázás. Elnézést, hogy ide jutottunk, de mi a művészet? Mit akar a művészet? Egyáltalán, feltehető-e ez a kérdés ma? Persze, hogy erre sincs válaszom. Mert megnyugtató válaszok semmire sincsenek. Aki arra vetemedik, hogy általános és örök igazságokat fogalmaz meg, az magára vessen, vagy, megfelelő pénzügyi háttérrel csapjon fel műkereskedőnek és építsen fel olyan rendszert, amelyben véleménye profittal mérhető igazság lesz.
Lehet, hogy bosszantó, de jól érzem magam Pesti Emma legfrissebb képei előtt. Nem zavar, hogy ez a vizuális, vagy, pontosabban festői nyelvezet nem fröccsen az ingemre. Az sem zavar, hogy nem támadja a migránspolitikát, a húsevőket, a környezetszennyezőket, az európai keresztény hagyományokat, és a heteroszexuálisok jogait sem firtatja, csupán kép. Egy kép és egy szemlélő. Intimitás türkiz holdfénynél, még akkor is, hogyha a kávézó visszafogott zajfüggönye csak részben zárja ki a világot. Ennyi. Rajtam múlik, hogy mit látok. Hát ennyit, vagyis annyit, amennyit töredékesen el tudtam mondani. Izgalmas időtöltés volt a képeket szemlélni és erről beszélni türkiz holdfényben.
