Ülök a sétálóutca árnyékos padján, fagyizok. Késő délután van, a nap fennakadt valahol a városháza tornya mögött, tüze már veszített déli erejéből, de még rőt, s melegít rendületlenül. A város, akár óriási kemence, sugározza ki magából a forróságot. A felhevült kockakövekben hajszálrepedések futnak, az éjszaka hűse hoz majd csak némi enyhülést.
A járókelők léptei sietősek. Mindenki az utca árnyékos oldalára igyekszik, ahol kellemesebb a járás. Futó pillantások esnek a kirakatokra, a kánikulában kinek lenne kedve hosszasan ácsingózni, talán csak a fagylaltárusnak van némi reménye a délutáni forgalomra, elvégre a hűs finomság csábító, feltéve, ha árnyékba lehet húzódni, amíg elnyalogatja az ember, különben pillanatok alatt könyékig csorogna az eperszínű, csokiszínű, szivárványszínű, olvadó édesség.
(Fotó: Dávid Csilla)
A kis, gömb alakú ivókútnál viszont nagy a nyüzsgés. A tér sarkán áll, félárnyékban, futkározó gyerekek útjába esik, arcot mosnak benne, kortyolnak belőle, s pocskolják is a folyton spriccelő, csordogáló kutacska vizét. A nyüzsgés azonban akkor a legnagyobb, amint odébbállnak az apróságok, s felszabadul a csobogó vize. A környező, ódon épületek falfülkéiből, erkélyeiről ugyanis galambok hada röppen azonnal, akár valami légi bemutató landoló résztvevői, felhőszerűen közelítenek, s burukkolva ellepik a csöppnyi vízfelszínt. Isznak, tollászkodnak, fürdőznek a vízben, a türelmetlenebbek arrébb lökik mulya társaikat a nedves betonperemről, s máris ők pocskolnak nagy boldogan, közben körbe-körbetekintve, jön-e netán újabb visongó kétlábú, mert azoktól menekülni kell. S ha jön, ők menekülnek. De épp csak a legközelebbi épületperemig, kacskaringós homlokzatdíszig, csúcsíves ablakspalettáig, s onnan lesik az utcát, meg hogy az ivókút körül tiszta-e a levegő. Amint elül a zsivaj, tucatjával landolnak, vizeskednek újra.
Ebben a hőségben, a városi beépítettség okozta vízhiányban életmentő lehet nekik a csobogónyi friss víz. Nyilván kevés balkonra, kiskertbe készítenek ki az ott lakók egy-egy virágalátét-tálcát, sekély kis műanyagtálkát a madarak szomjának enyhítésére, s hogy legyen miben felfrissülniük. Pedig nem nagy befektetés, inkább figyelmesség lenne, ahogyan az is, hogy az esetleges kerti tavak szélére néhány kő, ág kerüljön, amiken a tollasok meg tudnak kapaszkodni, hogy a csábító víztükör valóban segítség, s ne síkos falú madárcsapda legyen, amelyből a feketerigók, verebek, gerlék, széncinegék képtelenek kievickélni. A legtöbb ember aligha foglalkozik effélével, pedig egy városon osztozunk mindannyian, mi, földön járók, s a levegő vitorlásai.
Mire mindezt végiggondolom, lejjebb araszol a nap, hosszabbra nyúlnak az árnyak. Mosolyogva állapítom meg, hogy két gombócnyi időbe legalább három madárfürdőzés belefér.
