Amikor megkértek, hogy írjak Erőss Zsoltról egy portrét, bevallom őszintén viszakoztam. Annyian írtak annyi mindent róla az elmúlt napokban, s persze aki csak él és mozog, az elmondta, hogy Zsolt önző, felelőtlen, magának kereste a bajt.
Mélyen tisztelt Olvasó!
Én nem ezt az Erőss Zsoltot ismertem! És ezért ragadok most billentyűzetet.
Kevés olyan magyar ember van, aki ne hallott volna Zsoltról, az első magyarról a világ tetején, aki egy aktív, teljes élet érdekében a bicegés helyett inkább a műlábat választotta. Megosztotta a társadalmat, mégis ezreknek mutatott példát akaraterőből, újrakezdésből, életigenlésből.
Mikor megismertem Zsoltot, túl volt már jópár 8000-esen. Televíziós újságíróként riportot készítettem a „Hegymászóval”. Az első magyarral, aki nem csak hírből tudja, milyen a kilátás a Csomolungma tetejéről. Egy legendával. A mikrofon elé egy egyszerű, életvidám, szerény ember állt, akit nem bolondított meg a siker és aki fülig érő vigyorral válaszolt kérdéseimre: hegymászó a hegymászónak. Majd a kamera leállt, s ő büszkén mesélt tovább hegyekről, életről. Csillogó szemmel mondta, hogy végre megtalálta élete párját, aki szintén expedíciós mászó, s aki jelen pillanatban első gyermeküket várja. Jó volt őt hallgatni, az egyszerű józan észt, aki nem bonyolít túl dolgokat, aki nem lát cselekedetek mögé lehetséges tartalmat, aki nem veszik el a világ őrült, modern forgatagában. Egy embert, aki teljes lényének tudatában minden pillanatot megél.
Ez a jelenet óta sok év telt el, sok expedició indult útjára, sok minden történt. Tisztelttudó vendégként új 8000-es csúcsokon járt, megszületett második gyermeke is, és egy baleset következtében amputálták a lábát. Ez utóbbi mindenkit megrázott: Zsolt egy életen át tartó bicegés helyett inkább megvált fél lábától. Mérlegelt és számára ez volt a megfelelő megoldás. Az ember ragaszkodik a testképéhez: két láb, két kéz, húsz ujj. Egy ilyen döntést meghozni nem egyszerű: a félelem és a ragaszkodás helyett a funkcionalitást választani.
Amikor egy hegymászó útra kel a kitűzött cél felé, felajánlja magát a hegynek. A csúcsot nem meghódítja, hanem alázattal küzd s reméli, hogy a hegy kegyes lesz hozzá és felengedi. Minden pillanatban tisztában van a kockázattal. „Azt gondolod, hogy úgy jártam a hegyeket ezidáig, hogy nem vettem észre, hogy veszélyes? Mindig tudtam, hogy mivel jár. Jobb lenne ha a tévé előtt ülnék egész nap?” – szegezte egyik barátjának a kérdést, nem sokkal az amputáció után.
Egy alkalommal útról és célról beszélgettünk. Zsolt nézett rám értetlenül, hogy miért kérdezek butaságokat. „Persze, hogy az út a fontos. Hisz mi a cél? Mindenki ugyanoda jut az út végén, mindenki meghal, az elmúlást senki se kerülheti el. Egyedül az számít, hogy mivel töltöd ki azt a kevés időt, amit kaptál. Születéstől halálig. Mi mindent élsz meg, mi mindent csinálsz, mi mindent élsz át. Egyedül ez számít.”
Hogy milyen ember volt Erőss Zsolt? Nem az én tisztem megmondani. Csakúgy mint azt sem, hogy mit miért tett, döntött úgy, ahogy döntött. Az ő élete volt. Az ő döntései.
Azt viszont pontosan tudom, hogy én milyennek ismertem őt. Egy tiszta, egyszerű gondolkodású, makacs székelynek, aki nagyon szerette a családját és a hegyeket. Aki mindenkiben a jót kereste, aki szivesen osztotta meg tudását és tapasztalait másokkal. Aki sokat nevetett. Aki minden porcikájával élt. Ember volt. Nem több és nem kevesebb.
Zsolt megmutatta, hogy akaraterővel és kitartással igenis mindig talpra lehet állni. Sok ezer embernek mutatott példát, hogy fél lábbal is lehet teljes életet élni. Akár 8000-eseket is mászni.
Hogy miért vágyik az ember oda, a magas hegyek közé? Nehéz elmagyarázni, nehéz megmutatni. Keres valamit, s ott megtalálja. Odafenn minden egyszerű és minden értelmet nyer. Anatoli Boukreev, kazah hegymászó eképpen fogalmazta meg: „A hegyek nem stadionok, melyeken teljesítményt mutatok be. A hegyek katedrálisok, melyeken a vallásom gyakorlom. Úgy megyek oda, mint ahogy az emberek imádkozni mennek. Büszke csúcsaikról visszatekintek a múltba, álmodom a jövőről és szokatlan intenzitással megélem a jelen pillanatot is. Látásom kitisztul, visszanyerem erőmet. A hegyek között a létezést ünneplem. Minden úton újjászületek.”
A hegymászás nem az öngyilkosok sportja. Minden hegymászó szereti a kockázatot, de ugyanakkor képes felmérni a veszélyt és a legracionálisabb döntést meghozni, amivel sem a saját, sem társai életét nem veszélyezteti. Zsolt és Peti ezúttal nem hozta meg idejében a döntést és ezért életükkel fizettek. Az vesse rájuk az első követ, aki még életében nem hozott egyetlen rossz döntést se. Valaki? ... Na, ugye.
