A Nap alatt aztán valóban nincsen semmi új: mióta a Történetbe beleléptünk, mint kutyapiszokba a járdán, az embernek mindig is meg kellett küzdenie ilyen vagy olyan identitászavarokkal. Az első kérdés, ami itt felmerül: kinek feleljünk meg? A család, a hon, a társadalom elvárásainak? Hiszen már itt is startból ellentmondásokba ütközhetünk. Kézenfekvőnek tűnhet, hogy mindenek felett legyünk hűek önmagunkhoz – és azután majd minden a helyére kerül, amennyiben a magunk helyét megtaláltuk a világban... Ugyanakkor elmondható-e az egyénről, hogy biztos tudatában van-e annak: mi az az én?...
Az egyént szocializálódása folyamán számos, leggyakrabban egyenesen egymásnak feszülő hatás éri. A történelem előrehaladtával pedig mindezek a hatások egyre inkább szaporodnak. Nem is kell csodálkoznunk tehát, hogy napjainkban mind többen küzdenek különféle pszichés és neurotikus zavarokkal. A társadalmak pedig – különösen a nyugati típusúak – mindezekre elsősorban különböző gyógyszeres megoldásokat javasolnak. (A „jól bevált” tüneti kezelést, ugyebár...) A polgárok pedig vagy ezt fogadják el, vagy egyéb menekülési utakat keresnek. Így vagy úgy, a folyamat az esetek zömében különféle függőségi vagy szenvedélybetegségek zsákutcájába vezet. Mindezek pedig csak még távolabbra sodorják az embert igazi önvalójától.
És itt nem feltétlenül csak az alkoholra, egyéb tudatmódosítókra gondolok, hiszen függőséget okozhatnak ugyanúgy a tévésorozatok, a ponyvaregények, de a legkülönfélébb „ezoterikus utak” is. És persze a virtuális világ, az új galaxis, az Internet univerzuma is...
Az én generációm még fiatal felnőttként csöppent ebbe a világba valahol a huszadik század alkonyán, több volt hát az összehasonlítási alapunk a „régi” és az „új” illúzió között. Érdekességként tekintettünk rá, ki is élveztük az általa nyújtott lehetőségeket – de többnyire csak „kirándulni” jártunk (és járunk) eme terra incognita vidékeire. De mi a helyzet azzal a fiatal korosztállyal, amelyik már ebbe született bele az új ezred hajnalán vagy még később? Mindazokkal, akik televíziót talán már csak a nagyszüleik nappalijában láttak – nem mintha a „dilidoboz” sokkal egészségesebb volna elmére és lélekre –, és a számítógép előtt, okostelefonnal a kezükben nőnek fel, és ennek megfelelően szocializálódnak? Számukra a virtuális identitás már nem vicc, mókás kaland – hanem a lehető „legtermészetesebb” realitás, itt élik le „valódi” életüket. Egy közeg, amelyben létezni lehet; és lehetséges csak ott létezni is! Mert az a világ sokkal könnyebben formálható, egyénre szabható, szinte már a mindenhatóság érzésével töltheti el minden egyes „polgárát”...
Ráadásul még az az előnye is megvan a régi típusú média által kábított társadalommal szemben, hogy itt a „kábulat” immár nem passzív, nagyon is megmozgathatja az agysejteket, és aki elég ravasz, az a buta és butító virtuális régiókat el is tudja kerülni. Aki pedig nem? Nos, minden korszakban akadt jócskán „járulékos veszteség”, hulljon a férgese, ugyebár... Radikális megközelítés, de hát ha már hiszünk a társadalmi evolúcióban, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez éppen olyan „kegyetlen”, mint a természetes kiválogatódás.
Ami engem illet, semmiféle evolúcióban nem hiszek. A társadalom zuhan valahová – sorsába?, végzetébe? –, én pedig megfigyelem, dokumentálom, módjával bírálom is, kiélvezem az izgalmait, elszenvedem a keserűségeit, igyekszem alkalmazkodni; de ítélkezni felette nem merészelek. Hogyan is lehetnék képes eldönteni, „jó”-e avagy „rossz”, hogy az új generációk „másnak” adják ki magukat a virtuális térben, mint akik „valójában”? Tudják egyáltalán, kik ők valójában? És az idősebbek vajon tudják? Az vagy, aminek érzed magad? Akkor meg hol itt a probléma? Evolúciót akartatok? Íme, itt van előttetek.
Az ítélet pedig Istennél.
A felelősség? Nos…
