Kedves, humoros, népszerű és boldog. A szerb menekült szülők gyermekeként Ausztráliában született kétgyermekes családapa, Nick Vujičić karok és lábak nélkül született, de gépel, telefonál és motivációs tréningeket tart. A világ legokosabb emberének tartott brit elméleti fizikus, Stephen William Hawking (1942–2018) rendezetlen mozgásának oka az ALS, vagyis az amiotrófiás laterálszklerózis egyik válfaja volt – állapota ellenére mindig úgy nyilatkozott, hogy szerencsésnek tartja magát, és betegsége is hozzájárult a tudományos sikereihez. Frida Kahlo (1907–1954) hatévesen járványos gyermekbénulásban betegedett meg, később pedig egy balesetben egész életére kiható sérüléseket szenvedett – a világhírű mexikói festőnő, aki fájdalomból hozott létre remekműveket, az első latin-amerikai művész volt, akitől a párizsi Louvre képet vásárolt. Ludwig van Beethoven legnagyobb műveit siketen szerezte, Stevie Wonder, a világhírű énekes, zeneszerző és zongorista vak, Helen Keller (1888–1868) amerikai írónő pedig az első siket és vak diák volt, aki egyetemi diplomát szerzett. Rendkívülit és maradandót alkotni hatalmas kihívás, és nekik fogyatékkal is sikerült.
De ha nem válnak híresekké, a fogyatékkal élők – a testi fogyatékosok és mozgássérültek, az értelmi fogyatékosok, a siketek, a nagyothallók, a beszédhibások és a többiek – nem kapnak elég figyelmet, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Pedig annak ellenére, hogy nagy részüket kevesebbet látjuk (például azért, mert nem tudnak kijutni még az utcára sem), még köztünk élnek, vannak vágyaik és vannak érdekeik is. 1992 óta december 3-a a fogyatékos emberek nemzetközi napja, és az ENSZ jóvoltából minden évben ezen a napon különböző rendezvényeken próbálják felhívni a világ figyelmét a baleset, betegség vagy születési rendellenesség következtében fogyatékossá váltak problémáira. A világon egymilliárd ember élhet valamilyen fogyatékossággal.
Szerbia sok tekintetben nem áll fényesen, ami a fogyatékkal élők jogait és lehetőségeit illeti. Az országban közel 700 ezerre teszik a sérült emberek számát, akik önhibájukon kívül nagyon nehéz anyagi körülmények között élik minden tekintetben behatárolt életüket. Csak 13 százalékuknak van munkahelye, fizikai akadályok és/vagy anyagi okok miatt számos esetben nem férnek hozzá oktatási, szociális vagy más közintézményhez és azok szolgáltatásaihoz (sok helyütt még az egészségházba és a nyugdíj- és betegbiztosítóba sem tudnak bejutni), és a társadalmi kirekesztettség mellett gyakran az előítéletekkel is meg kell harcolniuk. A mozgáskorlátozottak a saját korlátaikat képesek legyőzni, de a lépcsőket nem. Nem elég egy (fogyatékosok által nem látogatott) intézménynek az adományba kapott rámpa egyetlen napra történt kihelyezésekor újságírók előtt büszkén fényképezkedni – azt a rámpát mindennap használni is kellene ott, ahol valóban nagy szükség van rá. Nem mellesleg egy ilyen rámpa nem csak a mozgáskorlátozottaknak segítség, de az időseknek és a babakocsival közlekedő szülőknek is az lenne.
Az óbecsei származású Borislava Perić-Ranković (nekünk csak Beba) egy munkahelyi baleset után került kerekesszékbe, 2008-ban Pekingben és 2012-ben Londonban ezüst-, 2016-ban pedig Rióban aranyérmet szerzett a paralimpián asztaliteniszezőként – férje, kislánya és érmei mellett arra is nagyon büszke, hogy két kezével és egy ütővel sikerült neki egy szép lakást összehoznia. Mert azt azért kevesen tudják, hogy Szerbia a régió egyetlen olyan országa, ahol a paralimpikonokat pénzzel és elismerésekkel is ugyanannyira megbecsülik, mint az olimpikonokat.
Beba azt mondja: sokat jelenti neki az, hogy az állam őt minden más sikeres sportolóval egyenrangúként kezeli. Mindaddig, amíg a fogyatékkal élőkkel szemben nem jutunk el az elfogadásnak és megbecsülésnek erre a szintjére az élet minden más területén is, mi csak egy fogyaték nélküli, mégis süket és vak, korlátolt társadalom leszünk.
