„Forradalmak törnek ki Európában. A Habsburg Birodalomban a magyar polgárok és a katonaság egy ideig sikerrel küzdenek a függetlenségért. Végül az osztrák császári haderők az orosz cári seregek segítségével leverik a szabadságharcot. Elkezdődik a megtorlás. A hadsereg szétszéled. Az erdőkben gerillacsapatok bujkálnak: fiatalok, sebesültek, élelem és hírek nélkül…” – ezzel a szöveges történelmi összefoglalóval kezdődik a Kárpáti György Mór által írt és rendezett Guerilla című magyar történelmi dráma. Már a felvezetésből nyilvánvalóvá válik, hogy a fiatal író-rendező első nagyjátékfilmjében a nézőket az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc idejébe kalauzolja. A történet 1849 augusztusában játszódik, egy csodaszép erdős-mezős vidéken, ahol az érintetlen természet összhangját időnként puskaropogás zaja töri meg. Csak mi, a történelmi távlatból szemlélő nézők tudjuk, hogy ekkorra, augusztus 13-án már megtörtént a világosi fegyverletétel. A magyar szabadságharc elbukásának híre azonban lassan terjed, néhány nap alatt még vagy el sem jutott az erdőkben bujkáló magyar katonákhoz, vagy ha el is jutott hozzájuk, azok kételkedve fogadják, rosszindulatú pletykának vélik.
Kárpáti György Mór jó érzékkel ragadta meg filmjében éppen ezt az időszakot, hiszen a szabadságharc és forradalom kapcsán az embernek elsősorban forrongás és nagyszabású csaták jutnak az eszébe, amelyeket megfontolt és hősies hadvezérek irányítanak, akik részben óriási térképeket tanulmányozva, részben seregmodellekkel variálva készítik elő a stratégiát, és tüzes szónoklatok kíséretében vezetik harcba a sereget. A film által megjelenített időszak azonban már a nagy csaták és a végső, vesztett ütközet utáni idő, amikorra a magyar haderő legrangosabb vezetői osztrák kézre kerülnek, és a szétmorzsolódott honvédő sereg rejtőzködő, sebesült, fáradt és éhes tagjai immár magukra vannak hagyatva. Önállóan kell döntéseket hozniuk, miközben abban se lehetnek biztosak, hogy még a függetlenségért harcolnak-e, vagy katonás magatartásukkal immár nem a haza ügyét szolgálják többé, hanem a saját életükért küzdenek.
Küzdelmük sajátos: az erdők mélyén rejtőzködnek, és miközben tisztjeik igyekeznek fenntartani közöttük a katonás rendet, ők maguk rongyosan, piszkosan, gerillákként szállnak szembe a nyomukban járó osztrákokkal és kozákokkal.
A film főhőse, Magura Barnabás ebben a vészterhes időszakban gyalogszerrel kel útra, hogy megkeresse harcoló öccsét, akinek sebesüléséről hírt kapott a család. Csak apránként adagolt információmorzsákból derül ki, hogy Barnabás annak idején elbújt a sorozás elől, s helyette öccse, Antal vonult be. Az idősebbik fivért tehát részben az öccse iránti aggodalom, részben a bűntudat készteti útra kelni, hogy sebesült testvérét felkutassa és hazasegítse. A vállalkozása nem veszélytelen, portyázó osztrák és kozák csapatok között kell átjutnia, miközben az ellenség szinte mindenkit likvidál, akit gyanúsnak vél, legyen az civil vagy katona.
Barnabás élete sorsszerűen alakul a továbbiakban, hiszen bár rátalál öccsére, annak sebesülése folytán mégsem hagyhatják el az erdőmélyen rejtőzködő katonacsapatot, hanem az erőszaktól, a fegyverektől és a gyilkolástól irtózó főhősnek a lábadozás idejére velük kell maradnia. Barnabás az erdei táborhelyen töltött napok során szembesül a katonák kiszolgáltatottságával, hiszen vadászat és napi portyák során kénytelenek élelmet szerezni, miközben bármely bokor mögül ellenség támadhat rájuk. Ráadásul felmentőseregben vagy egyéb segítségben sem reménykedhetnek, hírek és felsőbb utasítások híján magukra vannak utalva. Egyedüli civil közöttük egy fiatal felcserlány, aki a sebesülteket ápolja, és akibe mindkét Magura fivér beleszeret. Ez a szerelmi háromszög tovább fokozza a két testvér közötti feszültséget, amelynek alapja Antal részéről a neheztelés és a féltékenység, Barnabás részéről pedig a lelkifurdalás és a lelki vívódás. Barnabásnak ugyanis nemcsak amiatt kell önmagával és a testvérével is számot vetnie, mert annak idején, a sorozásnál megfutamodásával az öccsét sodorta veszélybe, hanem el kell számolnia a lelkiismeretével is, hiszen a hősies katonák között szinte ő az egyetlen, aki harc helyett a bujdosást választotta. Az ő karakterén keresztül veti fel a film alapdilemmáit a szerző/rendező, hogy vajon ki lehet-e térni folyamatosan a konfliktusok elől, miként Barnabás többnyire teszi; vajon lehet-e hős valaki anélkül, hogy fegyvert ragadna; illetve, hogy a harc és önfeláldozás a hazaszeretet kizárólagos fokmérői-e.
Barnabás nem a harc, hanem a lélek embere, aki örökkön vívódik, és a történtek során belső változásokon megy keresztül. Szembesül vele, hogy hadi körülmények között nemcsak hősi ütközetek során bukhat el az ember, hiszen egy orvul kilőtt golyó vagy egy elhamarkodott döntés is a gyanútlan, elővigyázatlan ember vesztét okozhatja; a háborús kegyetlenség folytán pedig az olyan pozitív fogalmak is kiüresednek, mint az emberség meg a könyörület, és a „Ne ölj!” isteni parancs is átértelmeződik, amikor az ember az életéért küzd.
A filmbéli ködös, gyönyörűen fényképezett táj egyszerre valós tér, ugyanakkor a lélek terepe, az erdő harcok színhelye és menedék is. Egy maroknyi magyar Golgotája, ahol a legegyszerűbb cselekedet is hősiessé értékelődik fel, még akkor is, ha nem örökítik meg az utókor számára a történelemkönyvek. S vajon meg lehet-e határozni, hogy a túlélés reményében meddig mehet el az ember? A filmkészítők által mottóul választott Remarque-idézet talán a legmegfelelőbb válasz erre, mely szerint „Nem vagyunk rosszabbak a többi embernél. Háború van, ennyi az egész.”
Kárpáti György Mór meditatív, helyenként gyorsabb tempóra váltó filmje figyelemre méltó alkotás. Úgymond alulnézetből, a kisemberek szemszögéből láttatja a történelmi eseményeket. Cseppet sem szájbarágósan mesél, a történet értelmezésében sokat bíz a nézőre. A színészek legtöbbször nem szavakkal mondják ki a lényeget, az csak pillantásaikból, gesztusaikból derül ki. Hiteles, szándékoltan minimalista játékuk kiindulási pontként szolgál az általuk megformált szereplők érzelmeinek, gondolatainak, motivációinak felfejtéséhez, a háttértörténet darabjainak összeillesztéséhez.
A főhőst, Magura Barnabást alakító Váradi Gergely arcán vívódás, elszántság és tanácstalanság egyvelege látszik, a felcserlányt alakító Mészáros Blanka maga a megtestesült ártatlanság, a Magura Antalt játszó Vilmányi Benett szeméből sértettség és düh árad, a szabadkai Népszínház színésze, Baráth Attila pedig olyan karaktert alakít, amilyenekből vélhetően a legtöbb lehetett a seregekben: a fiatal kiskatonát, akit hadi gyorstalpalót követően vittek a harcok sűrűjébe, s bár neve általában nem maradt fenn a krónikákban, mégis a legtöbbet adta a hazájáért, amit egy ember adhat, a tulajdon életét.
