Nálam szinte egész nap be van kapcsolva a televízió. Munkakörömből is adódóan nagyrészt sportműsorokat nézek, de természetesen gyakorta vándorolok át más jellemű adásokra is, vannak kedvenc sorozataim, szeretek a távirányítóval böngészve jó filmeket elcsípni, van olyan, hogy a nagy kapcsolgatás közepette megakad a szemem egy-egy műsoron, és ott ragadok, végignézem. Mert jó, élvezetes, lefoglal. Bevallom töredelmesen, igen sokszor nézem a magyarországi kereskedelmi csatornákat is, onnan azonban könnyedén el lehet zavarni egy-egy reklámblokkal, saját produkciók hosszas és érdekfeszítőnek szánt – de a célt leginkább el nem érő – beharangozásával. Van egy műsor, amelynek már az effajta felvezetése is kikészít, egyszerűen kikelek magamból, hiába látom, hogy már lassan egy éve – 2013. február 11-e óta – fut az RTL Klubon, képtelen vagyok felfogni, hogy mire jó, kinek jó, hogyan lehetett belőle az elmúlt év egyik legsikeresebb sorozata.
A fent említett sorozat az Éjjel-nappal Budapest, amely a beharangozók és a széria honlapja szerint a magyar fővárosban élő fiatalok mindennapi kalandjait igyekszik bemutatni. Igen ám, de milyen szereplőgárdával, milyen kvalitású egyénekkel? Rosszal, borzasztókkal. A sorozatba bárki jelentkezhet, aki egy kis színészi vénát érez magában, aki úgy érzi, érdemes a televízió képernyőjére. Van is benne mindenféle szépfiú meg széplány, csakhogy nagyítóval sem találni olyat, aki tisztán, érthetően, vagy legalább egy hétköznapi ember színvonalán tudná beszélni a magyar nyelvet. Miközben Magyarország büszke egykori színművészeire, ma is dúskál a remekebbnél remekebb színészekben és színésznőkben, felfoghatatlan, hogy egy effajta kultúrszemét nemcsak hogy bekerülhet egy budapesti székhelyű televízió kínálatába, hanem még a második évadát is megéri, és az ország egyik legnézettebb műsorává növi ki magát. Szégyenletes.
Belenéztem néhány részbe még tavaly, nem sokkal a széria indulása után, reménykedvén, hogy valami újat kapok, valami olyat, ami elüt a magyarországi tévékben bevett irányvonalaktól, hogy valami valóban fiataloknak szóló tartalommal bővül a televíziós életem. Csalódtam. Valami újat kaptam tényleg, de erre nem volt szükségem. Olyannyira bosszantó és szégyenletes az egész jelenség, hogy már attól kinyílik a bicska a zsebemben, ha meghallom-látom a széria bármelyik részletét, beharangozóját. Miközben színészóriásokra emlékezünk, miközben színészzsenik kallódnak a film- és színházkultúra egyre kevésbé megbecsült és támogatott világában, sztárokká, celebekké tesznek a tévék olyan kétes figurákat, akiknek nemhogy a képernyőn nincs helyük, de a legtöbb értelmes magyar családban még az asztalnál sem kapnának szót. Arról nem is beszélve, hogy még amatőr színtársulatokban is legföljebb valamelyik mozgó díszletelemet játszhatnák.
Latinovits Zoltán és társai foroghatnak a sírjukban, mert tanításuk, hitvallásuk, a magyar nyelv ápolása és a szép beszéd szeretete mulandóban, generációról generációra egyre közelebb a szakadék széléhez, de újra meg újra akadnak olyanok, akik készségesen taszítanak rajta akkorát, amekkora csak telik tőlük.
