Nem vagyok krimiolvasó, ennélfogva azt sem tudom, miként működik manapság ez a műfaj, annyit hallottam, hogy e téren a skandinávokat dicsérik, ám erről csupán filmek közvetítésével vannak tapasztalataim. A film viszont nem irodalom, tehát viszonyítási értékként marad számomra a hajdani krimi, amelyben „általában a kertész a gyilkos”. Hász Róbert regényében is majdnem ő.
A szerző a vajdasági Doroszlón született, Zomborba járt középiskolába, első novelláskötete szabadkai kiadásban jelent meg, és attól fogva tudtuk, újabb remek prózaíróval büszkélkedhet a Délvidék. Be is igazolódott, novelláskötetei és regényei immár idegen nyelvű fordításokban is népszerűsítik a XX. század végén tomboló jugoszláv polgárháború rémségei elől elmenekült szerző tehetségét. Legutóbbi regényében visszatér szülőföldjére, a Délvidékre, azon belül is Nyugat-Bácskába, Zomborba, az egykori megyeszékhelyre, és természetesen Doroszlóra. És elindít egy fergeteges sodrású, olvasás közben letehetetlen regényt, az olvasó csupán kapkodja a fejét, igyekszik megérteni a szerteágazó bűnügyi történetet, ám a szerző furfangja csupán az utolsó pillanatban tárja fel előtte a megoldást.
A történet kezdetén megölnek egy szerb pópát egy faluban, valaki elmetszette a torkát, a helyszínelésnél jelen van a megyei elöljáróság detektívje, aki hamarosan azzal szembesül, hogy a gyilkossággal gyanúsíthatók sincsenek már életben. Rövidesen a megyeszékhelyen, Zomborban holtan találják a földbirtokos Falcione család egyik tagját, Áront, a városi Takarékpénztár igazgatójának öccsét, ágyasával együtt, az eset lehet akár gyilkosság és öngyilkosság, de kettős gyilkosság is, minden jel szerint ez utóbbi. A legnagyobb bökkenő, hogy a tetthelyen a zombori csendőrkapitány kézi fegyverét találják, egy, az amerikai polgárháborúból származó Coltot, és az feltehetően a bűnelkövetés eszköze. Hogy csavarosabb legyen a történet, a bűncselekmény helyszínén maga a csendőrfőnök találja meg saját, odahaza lakat alatt tartott ósdi fegyverét, amit a nyomozás érdekében a bűncselekmény helyszínen hagy, mert ha eltávolítja, a kelleténél súlyosabb vádaknak teszi ki magát.
A bánáti csendőrparancsnokról végül kiderül, hogy a férfiszerelemnek áldoz, ezért öngyilkos lesz, partnerét, Jaksity Borivoje tanárt holtan találják szobájában. A városban egyre több az áldozat, végül heten lesznek, mint a gonoszok: a főbe lőtt, liliomtipró Falcione Áron, a megfojtott Sőtér Ilonka prostituált, az ugyancsak megfojtott Kormányos Stefán, Áron komornyikja, a laptulajdonos Bittermann Sándor, akit megfojtottak, majd testét fölakasztották a Sikarában és egy tízkoronás bankót szögeztek a homlokára, a hátba szúrt Latinovits (Kajabusz1) Szaniszló költő, Jaksity (Bobo) Borivoje tanár, Bánáti Dezső csendőrparancsnok. Ráadásul a múltból is fölbukkan egy gyilkosság, végül az vezeti el Fábián Marcell pandúrdetektívet a gyilkosságsorozat megoldásáig.
A rendőrség új intézménye volt a megyének, a csendőrséggel szemben más feladatokkal kellett megküzdenie, amire a kriminalisztikai újdonságok iránt fogékony Marcell például az ujjlenyomatok egybevetését is alkalmazta, ám mégsem azok vezették el a sorozatgyilkoshoz. A fiatal detektív a városban folytatott nyomozása során saját származása után is kutat, ugyanis szülője a Szent István-templom lépcsőin hagyta, árvaként apácák és papok nevelték föl.
A végtelen részletességgel elbeszélt történetből az olvasó alaposan megrajzolt képet kap az egykori megyeszékhelyről, utcáiról, körútjairól, neves épületeiről, a korabeli társadalmi életről, a Polgári Kaszinóban folytatott kártyacsatákról, a szerbek Csitaonicájáról (olvasóköréről), az Elefánt szállóról, a Fehér Hajó étteremről, a Megyeházáról, a magánháznál zajló szellemidézésekről, a zombori és doroszlói háztartásokról, a város népszerű kirándulóhelyéről, a Sikaráról, vagyis a Nagyerdőről, de képbe kerülnek a kor gazdasági viszonyai is, a parasztgazdaságoktól az iparosságig, kereskedelemig.
A történetet hitelesítik a szövegben szerepeltetett történelmi figurák, akiknek az emlékezete ma is él a városban, a Falcionék, Bittermann, a Bácska tulajdonosa, Baloghy Ernő, a lap újságírója, szerkesztője, Gozsdu Elek, kirendelt főügyész, Laza Kosztity bohém költő, Kajabusz, a Bácska című megyei közérdekű politikai közlöny cikkírója és mások. Ennek ellenére a regényt nem kell helytörténeti forrásként kezelni. A szerző ugyanis a történet elbeszélhetősége érdekében kissé „összerántotta” az időt, a Szent István-templom csak 1904-ben épült föl, tehát Marcellt aligha tehették csecsemőkorában a lépcsőire. Ám rátalálhattak például valamelyik más templom előtt. Ennyi lazaság nagyon is belefér a végig szövevényes regénybe, és a paraszti-polgári város képébe, ahol ökrös szekérrel és hintóval egyaránt közlekedtek a polgárok, és ki-ki ízlése szerint kuplerájba vagy szellemidézésre járt, ráadásul senkit se zavart a másik magyar, szerb vagy német beszéde. Mert mindenki beszélte a másikat is, és jószerével a jiddishez is konyítottak.
Hász Róbert hetedik regénye, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja rendkívüli olvasmányossággal, nyelvi pallérozottsággal ötvözi a tényszerűséget és a fikciót, bátran ajánlom nem csupán a detektívregények kedvelőinek.
1 Alakját vélhetően két személyről formázta a fikció, Kajabusz álnéven ugyanis Forgács Endre publikált, Latinovits Szaniszló, Zombor városi tanácsosa viszont Latinovics Stanci néven jelentette meg verseit a megyei lapokban. Különös egybeesés az is, hogy mindketten teológiai pályán indultak, utóbbi a római katolikus, előbbi a református egyház keblén, és mindketten pályát módosítottak.
