A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában a közelmúltban megjelent Dudás Károly Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvének első és második kötete. Az említett két kötet a szerző válogatott írásait, publicisztikáit tartalmazza, amelyek ezúttal is több évtizedes értékteremtő munkásságát igazolják.
Szeretném itt mindjárt megjegyezni, hogy Dudás Károly nemcsak vajdasági publicista és közíró, hanem a Délvidék magyarságának egyik igaz, őszinte elkötelezettje. Természetesen amikor a Délvidéket említem, akkor Vajdaság mellett a Drávaszögre és a kelet-szlavóniai szigetmagyarság kis közösségeire is gondolok. Dudás Károly ugyanis ott is otthon volt, és amikor az ott lévő kis falvak, települések felé vitt útja, akkor ő mindig hazafelé tartott, és amikor ott befejezte dolgát, akkor ugyancsak hazafelé sietett, haza, Vajdaságba.
Nyolcszáz oldal két kötetben. A szerző negyvenöt éves értékteremtő munkájának rendkívül gazdag termése. Nem volt könnyű dolga a szerkesztőnek, Brenner Jánosnak. Nem volt, de dicséretére legyen mondva, kiváló munkát végzett. A szerteágazó anyagot sikerült egybehangolnia, és így az olvasónak sikerült egy átfogó, érdembeli képet kapnia Dudás Károly rendhagyó munkásságáról.
A Nem éltünk gyöngyszigeten című könyv két kötetében Dormán László fotóival találkozunk. Dormán Lászlót régóta ismerjük. Fotóiról mindig csak az elismerés hangján szóltunk, és most is azt tesszük. Az említett könyv két kötetének a lapjairól ránk köszönő fotók ugyanis a mi meggyötört, magára hagyott kis világunkról vallanak valami döbbenetes hitelességgel, szinte fájdalmas jajkiáltással. Egy igazi művészember fotói azok, Dormán Lászlóé.
Nem a teljesség igényével igyekeztem megfogalmazni az említett könyvvel kapcsolatos mondanivalómat. S ez természetes is. A szakmai megítélés a kritikusok dolga. Én arról igyekeztem szólni, hogy miért volt nehéz letennem Dudás Károly könyvét, miért tértem vissza egy-egy részletéhez, fejezetéhez, és hogy a szerző mondanivalóját miért hordtam magamban napokig.
Jóleső érzéssel és nem titkolt büszkeséggel olvastam azokat az interjúkat, amelyeket a szerző nemzetünk nagy, meghatározó egyéniségeivel készített. Szükség volt azokra az interjúkra, mert jó tudni, hogy egy kis nemzet, a magyar nemzet kiválóságait tisztelik, nagyra becsülik a világban. Aztán, nem utolsósorban, az egyszerű magyar emberek önérzetét, önbecsülését, emberi méltóságát is erősíti, visszaadja.
Dudás Károly 45 esztendőn keresztül mélységes elkötelezettséggel járta a Délvidék útjait. Évszázados kis falvak, települések szegényes, szomorúságot sugárzó otthonaiba kopogtatott be. Elbeszélgetett az ott lakókkal, hallgatta azok panaszát, a kilátástalanságban vergődők, a megtört emberek panaszát. S ezt a keserű panaszt, siralmat, amellyel mindenhol találkozott a déli végeken, ezt vitte aztán magával, és a most megjelent könyve ezeket a vallomásokat őrzi. Dudás Károlynak ezek a kis vallomásszerű remekei nem engedték meg, hogy letegyem a szerző könyvét.
A kettős állampolgárság kérdése is helyet kapott a szerző kétkötetes könyvében. Úgy érzem, hogy erre nagyon nagy szükség volt. Szükség volt, mert az utánunk jövő nemzedékeknek tudniuk kell, hogy elődeik életét, közel 100 esztendőn keresztül, az állandó küzdelem, a létükért, megmaradásukért folyó küzdelem határozta meg.
S amikor úgy látszott, hogy szenvedésüknek/szenvedésünknek, a létért való küzdelemnek vége, hogy már nemcsak határon túli magyarok vagyunk, hanem magyarok, akik egy nagy családhoz tartoznak, akkor ért bennünket az a kegyetlen, fájdalmas korbácsütés, amely tudtunkra adta, hogy ott, anyaországunkban nem szívesen látnak bennünket.
Ezzel kapcsolatban Dudás Károlyt idézem: „2004. december 5-én azt hittük, ránk szakad a mennybolt. Nem szakadt ránk, csak ólomszürke lett, beborult felettünk. Talán mindörökre.” A hőn óhajtott kétmillió igen szavazat helyett mindössze másfél millió bebocsátó szép üzenet – írtuk akkor elkeseredetten. A többi néma csend és elutasítás… Halálos ítélet tehát. Trianon él és élni fog?!
Hat évvel később, 2010. május 27-én, a Magyar Szó a következő hírt közölte: Elsöprő, 97 százalékos többséggel, 344 szavazattal fogadta el a Magyar Országgyűlés a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére irányuló törvénymódosítási indítványt.
Ismét Dudás Károlyt idézem, aki a Nem éltünk gyöngyszigeten című könyvében többek között a következőket írta: „Egész itteni életünk, kisebbségi létünk gyötrelme, nyomorúsága, reménytelensége, ugyanakkor elpusztíthatatlan hite, reménykedése, beteljesülő vágya Trianon istentelen, embertelen pillanata óta, kilencven hosszú esztendő óta, abban reménykedik a határon túlra kényszerített magyarság, hogy egyszer csak vége szakad a kitaszítottságnak, a tengernyi megaláztatásnak, a szerteszabdaltság már-már elviselhetetlen állapotának, s ismét összetartozik az, ami ezer esztendeig összetartozott?”
Tamási Áron mondja: Vihar után örvendeni akar a szív és teremni a föld. Dudás Károly mondatai után úgy érzem, hogy nekünk szól Tamási Áron üzenete, nekünk szól, nekünk, akiknek az életét a közel 100 éves pusztító vihar igyekezett darabokra tépni, megsemmisíteni.
