Az irodalomtörténet időszakonként fölülírja önmagát, áthelyezi a korábban kijelölt hangsúlyokat, körvonalazza a kánonokat, amelyek mellett történik az irodalomtörténet tanítása. Hogy az irodalomra nevelésnek az irodalomtörténet módszertana mennyire felel meg, számomra is dilemma, viszont kétségtelen, hogy a történelmi kor, a szociális környezet, az uralkodó művészeti ágazatok, divatok, társadalomszociológiai elemek, korabeli nyelvi és esztétikai standardok ismerete hiányában nehéz mérvadó véleményt alkotni adott művekről. Ismeretek birtoklása és hiánya nyomán egyaránt tűnnek el műalkotások az irodalomtörténet palettájáról, és ugyanígy bukkannak föl a múlt ködéből rég elfelejtett alkotók művei.
Most nem arra gondolok, hogy egy megbecsült szerző eddig ismeretlen kézirata bukkan föl századok semmijéből, és nagyot lehet rajta kaszálni, annyit persze ritkán, mint mondjuk egy képzőművész fiókban felejtett alkotásán, de valamennyit mégis. Az eladhatóság természetesen azonos kategória a művészettörténetben és az irodalomtörténetben, csupán annyi a kérdés, ki hogyan sáfárkodik a megtalált kinccsel.
Meggyőződésem, hogy húsz évvel ezelőtt elvétve tudhattak (azóta is kevesen tudhatnak) Békássy Ferencről, aki talán a múlt század elején egyik legígéretesebb alkotónak számított. Babits Mihály szerint a legnagyobb magyar költők egyike lehetett volna, Tóth Árpád a tüneményes tehetségét dicsérte, Kosztolányi Dezső szerint pedig: „Sokat olvasott, érett érzelemmel. William Blake-et, a titokzatos angolt világos, magyar fővel szerette, de keze közé került Machiavelli, Ranke. Laforgue, William Morris, Ady, Ignotus, Karinthy és halála előtt Széchenyi István is, ki különös, mély benyomást gyakorolt rá.”
Kortársai közül a legjobbak méltatták, Angliában Wirginia Woolf jelentette meg angolul írt könyvét. A magyarul és angolul egyaránt verselő zsennyei Békássy Ferenc helye minden bizonnyal ki van jelölve a magyar irodalomtörténet lapjain, annak ellenére, hogy hazafiúi érzelme 22 éves korában kitörölte az élők sorából.
Magam is aligha tudnék felőle, ha Weiner Sennyey Tibor íróbarátom nem ajándékoz meg az általa újra fölfedezett és népszerűsített Békássy műveivel. Akiről immár a Wikipédián is lehet olvasni: „Békási Békássy Ferenc ősi nemesi család sarjaként 1893. április 7-én született a Vas vármegyei Kis-Sennyén, a mai Zsennyén. Apja Békássy István főispán, anyja Bezerédy Emma. A haladó gondolkodású, nagy műveltségű szülők közül minden jel szerint az édesanya irányította az ifjú Békássy és testvérei szellemi fejlődését. A több nyelven is olvasó, angolul fordító Békássyné akarata érvényesült azzal, hogy az európai irodalmi és tudományos műveket egybegyűjtő családi könyvtár hangulatával feltöltődött gyerekek angliai iskolákban csiszolták tovább elméjüket. Békássy Ferenc középiskolai tanulmányait 1905-től végezte a dél-angliai Bedales Schoolban, majd 1911-től a Cambridge Egyetemen a King’s College történettudomány szakos hallgatója lett. Az angolul és magyarul egyaránt verselő, műfordítóként és tanulmányíróként is megmutatkozó fiatalember – Cs. Szabó László kifejezésével élve – ’nem volt akárki’. Anglia eleven szellemi életének akkori formálói közé tartozott. Tagja volt a Cambridge Egyetem legkiválóbb diákjait tömörítő zártkörű irodalmi klubnak, az Apostolok Társaságának, ahol olyan – később híressé vált – gondolkodókkal állt kapcsolatban, mint Bertrand Russell, Ludwig Wittgenstein filozófusok, Virginia és Leonard Woolf, a korszak angol irodalmának kiemelkedő alakjai, vagy John Maynard Keynes közgazdász.”
A 22 éves korában huszár önkéntesként a Kárpátokban egy éjszakai kozák támadás áldozatául esett Békássy Ferencről sokkal részletesebb, szinte monografikus alaposságú életrajzot olvashatunk az Aranymadár Alapítvány és az Irodalmi Jelen Könyvek jóvoltából megjelent Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai kötet végén Weiner Sennyey Tibor tollából. Az életrajz szerkesztői jegyzetként is olvasható, megtudhatjuk belőle, hogy a kötet a Békássy-műveket közreadó Bezerédy Emma (a költő édesanyja) elképzelése nyomán sajátos Opera Omnia, vagyis életműnek tekinthető, bár a szerkesztő éppen a költő édesanyjára hivatkozva jelzi, hogy kétségtelenül számolni kell elveszett vagy lappangó kéziratokkal, töredékekkel, különösen a történelemtudomány területéről. Tegyük hozzá, az életmű-kiadást követően három évre, idén Gömöri György és Weiner Sennyey Tibor szerkesztésében és Balogi Virág fordításában megjelentek Békássy Ferenc szerelmes levelei is. Amennyiben elfogadjuk – én elfogadom – a főként francia teoretikusok véleményét, akkor bizony az író levelezése is hozzátartozik életművéhez.
Visszatérvén a több mint 450 oldalas gyűjteményes kötethez, annak szerkezete nem időrendi sorrendet követ, hanem egy kuriozitást tűz élére, a szerző noteszét, amibe az általa legkedvesebbnek ítélt verseit jegyezte, és magával vitte a harctérre. Ez a notesz is, akár a második világháborús Bori notesz, sírból került elő. Békássy igencsak szigorú lehetett magával szemben, mert hat év versterméséből mindössze alig tucatnyit válogatott be noteszébe. Egyébiránt pedig bámulatosan termékeny, magyar és angol nyelvű versei, fordításai, prózai írásai, följegyzett bölcselkedő gondolatai, irodalomtörténeti és -elméleti dolgozatainak száma tiszteletre méltó. Annál is inkább, minthogy Cambridge-ben nem irodalmat, hanem történelemtudományt tanult. Érdemes erre vonatkozóan kiemelni a következő gondolatát, amit WST a Békássy-életrajz élére tűzött: „A tudósok mindig elrontották a költészetet: talán egy költő – azaz: én – javítani tud egy olyan tudományon, aminek teljességgel a humán, nem az egzakt tudományokban van a helye – a történelemtudományon.”
Izgalmas élmény az immár közel száz éve halott alkotó feljegyzései, tanulmányai, versei közt bogarászni, felfedezni dilemmáinak forrását, intellektusának ívét, a korabeli méltatói által is kiemelt nyelvi készségét, konzervatív értékfelfogását, el nem veszített gyermeki hangját. Meg a tökéletesen elsajátított angol életérzést. Békássy ugyanis szinte ugyanannyi időt töltött Angliában, mint odahaza, behatóan tanulmányozta az angol költészetet, ennek következtében megtanulta fölismerni a világot mozgató erők működését a legparányibb természeti jelenségekben, és becsülni a játékosságot. Egyik prózai jegyzetében olvashatjuk: „Minden hit, minden filozófia vonzzon abban az arányban, amelyben nevetést és örömöt szülni van ereje.”
