Hász Róbert legújabb regénye, A Vénusz vonulása egy történelmi háttérbe ágyazott sci-fi, ami egyúttal fejlődésregény, de a mai polgári társadalom kialakulásának korába, a tőkés viszonyok meggyökeresedésének idejébe visszavezető múlt-bedekker is egyben. Egy sokat markoló, s eme sokat ügyesen egybeolvasztó regény, amelynek főhőse valós történelmi alak: a nyelvművelő jezsuita Sajnovics János, aki a szintén valóban élt és ugyancsak jezsuita Hell Miksa bécsi udvari csillagásszal együtt indul útnak a jeges-tengeri Vardő szigetére, hogy megfigyelhessék a Vénusz bolygó Nap előtti elvonulását.
A nagyszombati vidékiségtől ódzkodó, valamint a női nem elől menekülő Sajnovics János előtt egy váratlan fordulat folytán feltárul a francia forradalom küszöbén álló, polgáriasodó és iparosodó Európa a maga sajátságos eszme-politikai, szellemi-művelődési, technikai-tudományos sokszínűségében. A Vénusz bolygó megfigyelésére induló szerzetes utazása kínálja Hász Róbertnek a lehetőséget, hogy apránként mélyülhessünk el az eleinte mozaikszerűen széttördelt kora-újkori világ viszonyaiban. A regény végére összeáll egy egységes kép, éppen azáltal, ahogy a főhős az utazása során szembesül, vagy inkább: ahogyan folyamatosan szembesítik a bonyolódó európai és az ókontinensen túli helyzetekkel, eszmékkel, elképzelésekkel. Mindeközben a főhősnek tisztáznia kell e felfordulóban lévő XVIII. század végi világban a saját helyét is, mint fiatal jezsuita tudósnak, akinek az újabbnál újabb tudományos vagy áltudományos elméletekkel, tárgyi bizonyítékokkal kellene kezdenie valamit. Miféle viszonyulást alakítson ki vallásos, hívő emberként, olyan szerzetesként, aki előtt ott lebeg rendjének feloszlatása, azaz szellemi-erkölcsi hátterének és gazdasági-anyagi biztonságának összeomlása. Másrészt Sajnovics Jánosnak, a szerzetessé lett fiatal férfinek szembesülni kell fiatalságának és nemiségének kihívásaival, amelyekkel állandóan harcban áll, ám ezek nem csak belső vívódások, hiszen az író újra és újra csapdákat, kihívásokat állít regényhőse elé, amelyekkel kellő változatosságot, feszültséget biztosít a történetnek.
A Vénusz vonulása könnyed, élvezetes olvasásához jól jön a történelmi, földrajzi, művelődéstörténeti előzetes tudás, bár az az olvasó is élvezheti a regényt, akinek ebbéli ismeretei hézagosak, hiszen átlátható, olvasmányos történetfűzési dinamikusság jellemzi a regényt. Néha mégis túlzásnak hat a korabeli politikai, irodalmi stb. hírességek előbukkanása, bár a XVIII. század valóságában bizonyára így működhetett a világ (ahogy manapság is), vagyis a hírességek vonzották egymást. Ám éppen ez a folyamatos korhűség és a tömörítés kényszere fosztja meg az olvasót a párbeszédekben kialakuló igencsak érdekfeszítő kérdések további boncolgatásától, elmélyítésétől, s bár bizonyos témák újra meg újra előbukkannak, ezek nemigen súlyosulnak. Hász Róbert csak annyira foglalkozik egy-egy politikai-eszmei, szellemi-művelődési, technikai-tudományos témával, amennyire éppen csak szüksége van a regény történetének lekerekítésére, így ugyan megnyitja az olvasók előtt a további lehetséges kutakodás, az emberi kíváncsiság kapuit, ugyanakkor egyúttal hiányérzetet is gerjeszt. Megfosztja az olvasót egy-egy téma többszöri, heves belső vitákat előidéző problémájának fokozódásától, valamint a fejlődésregényekre jellemző drámai csúcspontoktól, de a mellékszereplők világszemléleti „nagy ütközeteitől” is mentesíti a regényt. Bár a mester (Hell Miksa) és a tanítvány (Sajnovics János) többszöri összezördülésének is tanúi lehetünk, a velőtrázó megmérkőzés elmarad. Kissé zavaróan hat az is, hogy nincs eléggé árnyalva a regény főhősének belső vívódása a regény egyre fantáziadúsabb befejezésének folyamatában, egészen pontosan azt követően, hogy a jezsuita szerzetes a Vardő szigetére száműzött és magányában önmagába forduló Immanuel Fjodorovics Raskovitz belső világával találkozik, barátkozik, mérkőzik.
A regény – a fentiek ellenére is – mélységekkel bíró, egységes egész. Leglényegesebb kérdése az, hogy miként egyensúlyozzon egészségesen az ember a saját belső, néha képzeletbeli-érzelmi világának és a külső valóságnak, az objektív körülményeknek a tengerében; mihez kezdjen az életével, a céljaival, a feladataival. A mindennapi életben az emberek ritkán szembesítik önmagukat az író által felvetett kérdésekkel, de, mint ahogy a regényben is történik, az utazások mindig megszülik az elgondolkodás pillanatait az élet értelméről. Az utazás okozta kényszerhelyzetekből kifejlődő történetfűzért Hász Róbert remekül fejeli meg a végén. A befejező részben teljesedik ki a hászi fantáziavilág, a Vardő szigetére „préselt”, sötétségbe boruló, besűrített, szinte kényszerzubbonyba zárt közösség részleges bemutatásával, amely csupán nagy vonalakban érzékelteti a szigetlakók életének deformálódásait, hiszen a regény vége felé nem a torzulás bemutatása a vezérmotívum, sokkal inkább a száműzött Raskovitz sci-fiként is felfogható belső lélekutazásának feltárása, az ő utópisztikusnak ható szellemi világrendszerének (túlvilági elképzeléseinek) a fiatal, jezsuita Sajnovics életére való hatásának ábrázolása.
Bár a regény még azelőtt lezárul, mielőtt a nagy természeti jelenség, a Vénusz bolygó elvonulása megtörténne, az epilógus révén mégis kikerekedik a cselekmény, jóllehet a főhősben felgyülemlett elvarratlan érzéseknek, kételyeknek, kérdéseknek a világa által mégis nyitott marad – még akkor is, ha a regényhőstől, a valódi és fiktív Sajnovics Jánostól egy pillanatig tartó magabiztosan békés állapotában búcsúzunk el. Pont a látszólagos befejezés miatt válik e könyv befejezetlen társadalomkritikává, mely az olvasóra bízza a végső következtetés levonását: hol kereshetők és hol találhatók a mai világ elfajulásának gyökerei? Miért is, miként is torzul a társadalom? Mert, mint azt a bevezetőben már említettem, a regény elsősorban a kora-újkori világ kialakuló társadalmi viszonyainak a bedekkere, és egyben egyfajta szellemi-erkölcsi útikönyv a mai világ kiismeréséhez – kicsit történelembe, kicsit sci-fibe ágyazva.
