A nyolcvanas évek értelmiségi Budapestje, világmegváltó beszélgetésektől hangos kiskocsmák és szülők lepattant lakásában megtartott házibulik, a kádári elnyomás miatti szenvedésben kéjes örömüket lelő ellenzékiek, hivatalból szenvelgő bölcsészek, na meg közhelyesen szép és butácska fiatal lányok – ha a Pesti barokkból valaha film készülne, a hangulat megteremtésével nem kellene sokat bajlódni. Az olvasó szinte a krisztusi korba lépő főszereplővel, Koszta Jánossal együtt harapja a zsíros kenyér mellé karikázott lilahagymát és tüdőzi le a Fészek klub cigarettafüstjét, sőt vele férkőzik be különféle, fontosként és kevésbé fontosként számon tartott nők lába közé. Kérdés azonban, hogy vajon valóban élvezhető-e száz oldalon át egy „félreujjazás” története, és szükség van-e arra, hogy egy Nyugatról behozott babydoll az isteni megdicsőülés folyamatán menjen keresztül két hetyke mellnek köszönhetően.
A kimerítő részletességgel tálalt, jobbára félresikerült légyottokról szóló leírások miatt az ember hajlamos bugyikalauznak minősíteni a kötetet, abból is a rosszabbik fajtának, beteljesületlen vonzódások és pajzán fantáziálgatások gyűjteményének. Persze ebben a könyvben minden lehúzott alsóneműhöz fűződik valamilyen sztori, az előbb említett babakék hálóing például prousti madeleine-süteményként hívja elő az elbeszélő zűrzavaros emlékeit. Az olvasó emiatt jó ideig meg van győződve arról, hogy egy 2013-ban megfogalmazott emlékiratot lapozgat, mígnem a szöveg legvégén kiderül, hogy becsapták: egy rejtélyes balesetben még 1985-ben elhunyt, szanatóriumban ápolt férfi terápiás jelleggel íródott feljegyzéseit adják most közre a barátai, akiknek a belső vívódásai szintén tetemes részét képezik a könyvnek. Így válik a Pesti barokk egy következetesen rossz közérzetű, a rendszerváltás után is nehezen észhez térő nemzedék, a mai ötven-hatvan évesek kulcsregényévé. Ezzel magyarázható, hogy a szerző nyelvhasználatában kétségbeejtően kínos keresettséggel és dagályos mondattekervényekkel tér vissza a harminc évvel ezelőtti pesti szlenghez, ami a saját generációjabeli befogadókra talán kedvezően hat, a többieket viszont elijeszti ettől a csaknem hatszáz oldalas könyvmonstrumtól.
És ha már a terjedelemnél tartunk: az oldalak számát gyarapítja a „talált tárgyak”, az ügynökjelentések, a vállalati memók, a kommunista viccek, a holokausztnovellák stb. beemelése a szövegbe. Ez azonban cseppet sem hat természetesen, inkább olyan, mintha az ötvenes években született, ezzel a kötettel debütáló író, Dés Mihály felmondaná a tananyagot, mintha azt próbálná meg vele bizonyítani, hogy ő igenis felkészült a posztmodern irodalom sablonjaiból, pontosan tudja, miként kell alkalmazni a bricolage-technikát. Emiatt az erőlködés miatt az olvasó szinte érzi a sorok közül kiáramló izzadtságszagot. Néha úgy tűnik, mintha a szerző is kiszagolná ezt, s olyankor hosszadalmas magyarázkodásba kezd: „Úgy látom, ez se jött össze: a sztorizgatás se vezet sehová. Olyan, mint a kocsmai dumák. Se eleje, se veleje, se iránya, se aránya. Emlékfoszlányok. Körkörös romok. Narcisztikus csapongás.” (79.)
Instant-okosságok, szentenciózus pszichologizálás, idegenül ható szóhasználat, barokkos körmondatok – a hihetetlen marketinghadjárat és a nagy népszerűség ellenére a regény nem elégíti ki az olvasói elvárásokat. Mindvégig megmarad a sörözgetés közben kitalált bölcsességek színvonalán, ráadásul ezeket olyan nosztalgikus hangon adja elő a narrátor, hogy az ember szeretné egy időgépbe lökni. A Pesti barokk tehát keserédes memoár egy újabb, világot megváltani képtelen nemzedékről. Pestiesen szólva: geil.
