Azt olvastam valahol, hogy György Attila a Bestiarum siculorum kötetében huszonnégy székely állatot ír le. Hát kérem, az állat ezen a helyen igencsak tág gyűjtőfogalomként értendő, ugyanis a szerző bestiáriumában több az emberi tulajdonság, a jellemkép, a képzelt lény, mint a valós állat. Viszont, ha állatról esik szó a huszonnégy rövid följegyzés valamelyikében, az bizony kiharcolta helyét a többiek között, ilyen például a medve, amely semmi esetre sem játék. Az Ursus ursus nonludens a székely világ olyan tartozéka, mint a szilvapálinka és a szalonna, és olykor kinyuvasztja a derék székelyt, ami fordított módon is elő szokott fordulni, de akkor sem játékból és nem ellenségeskedésből, hanem az ellenfél iránti szembeszegülésből. A nemjátékos medve, miként György Attila képzeletszüleményeinek mindegyike, alakváltó teremtmény, leginkább ember alakú verzióban is előfordul: „A székely nemjátékos medve megtalálható este tizenegy után a helyi kocsmákban is, ilyenkor rendszerint kiszolgált jégkorongosnak, vagy fehérgalléros maffiózónak álcázza magát, aki szelíd ismerkedésként megkérdezi a gyanútlan turistától: ’Há’ tekenyőt a belednek hoztál-e?’ És ilyenkor jó, ha hozott, mert hogy kiontják, az biztos. Mondom: ez nem a játékos medve.”
Lakhelyüket tekintve a székely bestiáriumba (a műfaj megnevezése bestiarum és bestiariumként egyaránt közszájon forog) felvett teremtmények meglepő gyakorisággal fordulnak elő kocsmák, és egyéb lajbitépők és becsületsüllyesztők táján, de nem ritkák a családi fészekben, a lakás zugaiban, és egyáltalán: a székely ember nyelvén.
A bestiák valós léttere a nyelv, nem pedig a képzelet. A szerző minden sorában személyesen is jelen van, vagy mint alanyi költő vagy első személyű elbeszélő, illetve, ahol lehet, anekdotákat, szólásokat illeszt be a szócikkekbe, ismeretterjesztő szándékát a szórakoztatás, vagy egyenesen a röhögtetés igénye táplálja.
György Attila eleve a nyelvből bontja ki az éjszaka homályát, kocsmák és urbánus terek közösségi helyeit, a közbeszéd zugait benépesítő teremtmények képét, élesen elkülönítve azok leírását a folkloristák, néprajzkutatók, humán antropológusok definícióitól, jelezvén, hogy bestiáriuma irodalom, nem pedig tudomány. Viszont a nyelvészet, etnográfia és antropológia kapcsolódása mentén megjelenik Sántha Attila neve, mint olyan szakértőé, akit a székelységet foglalkoztató témakörökben bátran és eredménnyel kérdezhet e Bestiárumon fellelkesült olvasó. Legkevésbé se lepődnék meg, ha a Bestiarum siculorum következő kötetében valami kacifántos név alatt e kiváló tudós szerző alakja is megjelenne.
A névadás egyébként káprázatos ebben a könyvben, a huszonnégy faj megnevezése a Bubo Bubo Cupropenistől, vagyis a rézfaszú bagolytól a Clades saggitis disgustibusig, avagy a miacsemeristennyiláig terjed, közben olyan remekekkel, mint a Felis bibaculus hungarosiculus (szeszmacska), Ranae hamoensis (non gonorrheica) (kankós béka), Meretricula pitzipoantis balcanicus (picipanka), Maritus contendo seclericus (székely mintaférj) stb. Bár az edzett görény (Mustela putorius durus), vagy a partianimál (Animalus oblactementumis) se kutya, márpedig azért, mert közük sincs a kutyanemzetséghez.
A nyelvből teremtett lények, képzeletbeliek, valósak és allegorikusak őseleme és léttere a nyelv, ami György Attila bölcsője is. Ott mozog a székelyek nyelvjárásában, de nem forgatja föl annak mélyrétegeit, hanem a mai köznyelvhez idomult ejtési alakzatokat használ, csupán jelezvén a nyelvhasználat elkülönböződését az anyaországi irodalmi nyelvtől, néhol nyomatékosítva, hogy a megértéshez inkább más szót kellene alkalmazni, ugyanakkor ezzel az archaizáló, tájnyelvi ejtést megőrző nyelvet az internet és mobiltelefónia hozta nyelvi találmányokkal, a fonetikus ejtést követő írásmóddal, saját neologizmusokkal stb. elegyíti. Ennél fogva a különböző rozsomákok, rekegők, részeges disznyók, székely szekérutánfutók, nádi bikák, nagyorrú bolhák, fába szorult férgek egyszerre a múlt és a jelen vitális lényeiként jelennek meg a rövid, frappáns és szellemes írásokban.
György Attila könyvét nagyon lehet szeretni, mint számos Székelyföldön született szerzőét, akik sajátos humorral vállalják magukat. Írásaiban viszont benne van Trianon, a környezetet körülvevő többségi nép, saját nemzeti mivoltának elemző, szerető és önironikus, tehát kritikus elfogadása.
Fölemeled a könyvet, és könnyűnek találtatik. Elolvasod, és kevésnek tűnik. Mint egy Rejtő-regény, amit suhancként vihogva olvastam, és csak ki tudja, melyik olvasata során nyíltam meg előtte, és hatoltak át tudatomba a pofonok, késelések, lovagias gesztusok képzelt világát szabályozó örök törvényszerűségek, morális követelmények, az élet kíméletlen tapasztalatait földolgozó történetek.
Hasonló módon könnyű György Attila könyve is. Először azért olvastam el, mert sodort megjelenítő leírása, másodszor, hogy élvezhessem elbeszélő nyelvét, harmadszor meg azért, mert nyomatékosítanom kellett magamban, hogy az edzett görény és többi társa nem csupán egy vékonyka könyv keménytáblái közé szorítva él, és nem csupán Csík, Gyergyó, a Kászonok, a Székelyföld teremtményei, hanem a magyar végeken mindenütt találkozunk velük. A székelyek talán kissé indulatosabban viselkednek, ha valamelyik bestiával szemben megfelelő eszköznek mutatkozik a székely lázmérő (a bicska), de a magukban lakó bestia kordában tartására is van eszközük. Meg mindezek kibeszélésére is. Számomra példaadónak tűnnek egyikben is, másikban is. Aki valóban könnyűnek találja ezt a könyvet, nem ért belőle semmit.
A Székelyföld irodalmát csupán kóstolgatva ismerem, ebből eredően úgy vélem, György Attila székely lény-panoptikuma hecc közben fogant, mert ki ne évődne el a rézfaszú bagoly képzete fölött, amiről mellesleg éppen a kötetben név szerint is említett Sántha Attilától olvastam elképesztően alapos antropológiai-nyelvészeti tanulmányt, kit ne ihletnének meg a népcsoportra jellemző emberi karakterek. Az már más székely csavar, hogy mindezt a humor révén teszi olvasója elé, ami bizony nem kevés bátorságra utal.
Hát, hogy a nekifutásból olyan gyűjtemény kerekedett, hogy a Kárpát-medence magyarjai zokogva vihoghatnak rajta, talán az isteni sugallat – ne tudd meg, mi az! – műve, amelynek leírását talán a Bestiárum folytatásában olvashatjuk.
