Daniel Arasse művészettörténész mond valami nagyon izgalmasat a perspektíváról. Szerinte a festészetben a perspektivikus ábrázolás elterjedésének az élethűbb ábrázolás mellett politikai céljai is voltak. Ugyanis amikor Cosimo de Medici Firenzében hatalomra került, az uralma kezdetét újfajta festményekkel is nyomatékosítani kívánta. „Most majd minden megváltozik!” – ígérte, mint előtte és utána is még oly sokan, s az akkor született perspektivikus technikával készített festményeket rendelt a palotáiba. A perspektíva azonban több puszta technikánál, figyelmeztet Arasse, hiszen a perspektíva végtelenben találkozó enyészvonalai egy Isten nélküli világba vezetnek. Ahol az anyag végtelen, ott nincs Isten. A Köztársaság tisztségviselői a perspektíva filozófiáját átültették a gyakorlatba, városrendészeti elvvé alakították (nemhiába jár a térképészet és a perspektíva kéz a kézben), mondván: a szabadság a köztereken dől el. A szabadságról szóló vitáknak, a véleményformálásnak, a közösségi gyűléseknek így lett az utca a helye. Azaz a perspektíva másodszor is politikai princípiummá formálódott. Később a restauráció mindezt kétségbe vonta, így a politika visszakerült a hivatalos intézményekbe. A Köztársaság megbukott. A perspektíva jelentősége pedig elenyészett. Mindez régen volt, mondhatja joggal az Olvasó, s mi köze ennek Bicskei Gabriella Puha kert című kötetéhez?
A rövid történeteket tartalmazó könyv szabadkai bemutatóján szó esett arról, hogy a szerző sokáig tanakodott a szerkesztőjével, mi is legyen a kötet címe. A kert adott volt, a puha jelző később került mellé. A kert, melyben a több hangból összevegyülő elbeszélő Istenről gondolkodik, fényképezőgép elé áll, a „varázsló kertje”, a puha kert, melyben távoli tájakról és régmúlt korokról lehet álmodni. A kert, ahol bármi lehetsz, ahol megtalálhatod a semmit. Hiszen: „a legfőbb vágyam ekkor már az volt, hogy ne legyek sehol sem” – áll az elbeszélőnek írott misztikus levélben. A csalódás hangja szól ezúttal, a szerepekbe beleunt bárki panasza. „Nagyon igyekeztem, eljátszottam rengeteg szerepet, próbáltam nő lenni, férfi, apa, anya, férj, feleség, gyerek, voltam megrögzötten szigorú zongoratanár, rekedt torkú éjjeli pillangó, bártáncos, nem beszélve arról, amikor elmentem egy sörgyárba munkásnak...” Mi más marad? Nem segít sem a London utcán való bolyongás, sem a latin szövegekben az „ezüstpont” utáni kutakodás, vagy egy elhagyatott házban befüvezve a Joy Division Passoverjének a hallgatása. „Minden széthull darabokra.” Black Ships Ate The Sky, kölcsönzi a címét a Current 93 zenekar egyik számától a kötet harmadik fejezete.
Bicskei Gabriella alakjai mintha Krasznahorkai világvégi földjeiről érkeznének és egy bodori táj felé tartanának. Előttünk csak egy pillanatra álltak meg, hogy kétségbeesettségüket megforgassák a másik agóniájában. Kínlódnak, képzelegnek, félnek, az elemi megszokások élnek bennük, súlyukat csak a vastag kabát adja. S mivel ilyenek, bármely helyszín elé helyezhetőek, ugyanolyan otthontalanok, kitaszítottak és földönfutók maradnak. Ők azok, akik a semmi földrajzát hivatottak megrajzolni egy perspektíváját vesztett világban. A perspektíva elvesztésének viszont a kert nem orvossága, hanem tünete. Az elbeszélők képzelete már csupán egy misztikus kertet képes kialakítani, amelybe visszavonulva újraírható a világ. A legnagyobb tragédiájuk, hogy már el sem tudják képzelni a kerten kívüli valóság perspektíváját. A kert kapuja bezárul, az elbeszélő elbeszélése foglya marad.
