Természetesen nem olvastam el minden tavaly magyar nyelven megjelent regényt, de ennek hiányában is olyan érzésem van, hogy Kun Árpád Boldog Észak című terjedelmes munkája a legjobbak élbolyában is vezető pozíciót érdemel. Olvasásához türelemre van szükség, mert a posztmodern által hozott töredezettség, rövid szövegegységek, epizódok helyett hagyományos regényt kínál a szöveg, ívében egyenes vonalú, azon belül előre- és visszafutó irányú, a történet helyszíneiként tagolt tömbökbe rendezett, több mikrotársadalmi tablóba rendezett történetet, amelynek egyetlen elbeszélője van, Aimé Billion, aki egynegyed vietnámi, egynegyed francia és felében afrikai vérből született benini fiatalember. Ő beszéli el, miként élt Nyugat-Afrikában, és miután harmincnyolc évesen kijutott Franciaországba, majd onnét Norvégiába, hogyan lelte meg önazonosságát, otthonát és szerelmét.
Sok mindenről szól ez a kontinensek között átívelő regénytörténet, a család, a szeretet és az odafigyelés hiányáról, az identitás kereséséről, elesettségről, időskori kiszolgáltatottságról, az állami adminisztráció merevségéről, meleg és rideg tájakról, befogadó és elzárkózó népekről, mondhatni, szokványos témákról, a mű ennek ellenére a szemléleti paradigmaváltás dokumentuma, mivel minden origója mellett a boldogságról szól. Olyan tabutörő mű, amely ugyan Közép-Európától távolra helyezi cselekményét, de a felénk honos boldogtalanságérzetet a magyar szerző laptopjából átfordítja a boldogság megtapasztalásának lehetséges valóságába.
Az, hogy a narrátor miért mesél, méghozzá mintegy ötödfélszáz könyvoldalon keresztül, nem derül ki a regényből. De káprázatos elbeszélő, noha a magáról adott jellemzés szerint inkább visszahúzódó, a közvetlen kapcsolatokat kerülő személyiség, kommunikatív ugyan, hiszen egy sor törzsi nyelvet, egy rakás európai nyelvet folyékonyan beszél, és még vagy féltucatnyin megérteti magát, de nem híve a kitárulkozásnak. Az olvasó szerencséje, hogy az író kihozta belőle a könyvben lejegyzett végtelennek tekinthető, olykor piszmogóan részletező monológot. Előre haladván a szövegben viszont rá kell jönnünk, hogy Aimé Billion a történetnek mindössze a töredékét adta, a regény néhány valós ponton nyugvó fikció. Megértéséhez előfeltétel a latin-amerikai próza mágikus vonulatának ismerete (bár ez a mágikus realizmus Közép-Európa irodalmában is honos), valamint a jártasság a francia racionalitásban és analitikus részletezésben. Sarkköveket említve mondhatnánk, Márquez és Proust. Csakhogy egyik sem, Kun Árpád sajátos világot teremtett regényében, ahol vígan ötvözi a látomásokat, víziókat a mikroszkopikus leírásokkal, szürrealizmus mellett bontja ki a hiperrealisztikus képzelgéseket.
Benin ide, Norvégia oda, honnét ír ilyen jól Kun Árpád?
Attól, hogy író, méghozzá a javából. Ezt a véleményemet ugyancsak így zsebből indítom, de cáfoljon meg, aki jobb regényt írt nála.
A szellemi-kulturális-etnikai világok ütközőzónáit mutatja föl a regény egyetlen hosszú monológban, amely olyan briliáns dolgokat hoz föl a XX. század végéről, mint például a marxista–leninista ideológiának a vudu mágia általi fölfrissítését a gorbacsovi reformok szellemében, materialista alapokra helyezvén a vudu vallást, egyetlen olvasztótégelybe csorgatván Nyugat-Afrika egyik hiedelem-központú vallását a fehér ember európai gyökerekkel bíró kommunizmusát egy helyi jellegű népi demokráciában. Parodisztikus lenne, ha a regényvilág nem volna hiteles. A történet ezen részében az a csavar, hogy az elbeszélő magas állami tisztséget betöltő, majd javasemberként tevékenykedő nagyapja Beninben éppen a helyi vallási hiedelmek materialista alapjait fedezi föl, nem lesz sztárvarázsló, jós vagy átokosztó, hanem igyekszik megismerni a hit dudvával és muharral benőtt, csalfán elferdített origóját, megérteni azt, hogy mi miért, mi hogyan működik. Ő menti meg a halálból Aimét, aki gyerekként megmérgezi magát a nagyapa egyik főzetével, és megtapasztalja, hogy a halál nem azonos a boldogtalansággal, amit egyébként élőként béklyóként viselt magán. A majdnem végzetes baleset után hosszú ideig aluszékonyságban szenved, gyakran szédül és elájul. Az afrikai varázslatos kábulatai mellett talán legizgalmasabb a norvégiai idősek otthonában tapasztalt látomása, amikor azt tapasztalja, hogy a tapétáról a folyosóra csusszant egy termetes lazac, hirtelen hűtőtáskába markolja a halat, kiviszi a befagyott vízesés alá, és ott a fjord kásás vizébe engedi, majd az élmény nyomán maga válik az olvadó gleccservízzé, és magába fogadja az önnön nem létező valóságából kiszakadt halat. Az afrikai fejezet hihetetlenül gazdag az ehhez hasonló látomásokban, a Nyugat-Európából Skandináviába vezető történetszakasz ebből a szempontból visszafogottabb, de semmivel se kevésbé erőteljes.
Ha valamiféle cezúrát keresnénk a történetmondás három tömbje között, önkéntelenül adódna a benini természeti lét és a skandináv távolságtartás ellentéte, csakhogy a regény éppen ezt a záróvonalat törli ki. Az egymással törődés norvég mintázata visszavetül a francia gyarmatra, és a társadalmi tehetősség, a szociális gondoskodás mechanizmusának révén visszavezet olyan elemi magatartásmodellekhez, amelyekben beágyazott erkölcsi feladat az utódok és az elődök feletti gondviselés, az ápolás – noha nem különösebben vonzó tevékenység – és az embert a végórájáig elkísérő empátia. Minden tény- és tárgyszerűségét, realisztikus ábrázolását és látomásos világát meghaladóan a regényt átható szeretet, elfogadás, megértés a mű mozgató rugója. Valami olyan, amivel régen találkoztam.
A könyv végén, szerintem fölöslegesen, van egy epilógus is, amely egyebek közt tájékoztat arról, hogy hol és miért is mesél Aimé Billion, és hogyan írt mindebből regényt a szerző. Viszont a regény önmagában adja magát, a zárszó valójában nem tesz hozzá semmit.
A főhős, aki véletlenül megölte magát, majd a varázsló nagyapja újraélesztette, föltámadása után azt mondta: „újra éltem, de emiatt már nem voltam szomorú”, vagyis megtanulta becsülni és szeretni az életet.
Egy ilyen, empátia által diktál regény nem csupán amiatt szerethető, mert a befejezése a szerelmi regények sekélyességét súrolja, vagyis olyan pontot tesz a történet végére, amit az olvasó el is vár, hanem mert minden ábrázolt figurája: EMBER, narrációja pedig hiteles.
