Esterházy Péter legutóbbi kötete a cím ígéretével ellentétben nem egyszerű történet, és nem is száz oldal. Vagy inkább mégiscsak annyi, ha a befogadó kezét amúgy is előszeretettel elengedő szerző egyik kinyilatkoztatását vesszük alapul, mely szerint „én mondom meg, mi egy oldal”. Az író tehát türelmetlen párbajozó: olvasójának még arra sincs ideje, hogy kardot rántson, máris érzi a pengét a hátában.
Persze nem Esterházy-regényről lenne szó, ha az áldozat nem önként sétálna a viadal helyszínére. Ebben az esetben ez egy jelentős kánonképző energiával rendelkező prózapoétika fogásainak ismeretét jelenti. Az eszköztárban ott vannak az olyan, nyolcvanas évek óta nagy hatóerővel bíró megoldások, mint az ironikus önreflexivitás vagy az autobiografikus családtörténet. Az előbbi például a sokszor teljesen öncélúnak tűnő, az intertextusokra való hivatkozást megkövetelő értelmezőknek beintő, mennyiségileg az utalásokkal ellátott szöveg fölé növő lábjegyzet-apparátusban érhető tetten. Az utóbbi után kutatva pedig visszaköszön az életmű Javított kiadásban testet öltő, ügynökmúlttal küszködő apafigurája. Ahogyan az Előversengésben kimondatik, „azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról. Hogy ez legyen a zsákmányom. Hogy az a férfi […], akit a történelem szilajsága és saját gyöngesége többször is kitaszított saját életéből […] boldogságban halt meg.” (6.)
Ez a mű – szemben minden, Esterházytól megszokott depatetizáló aktussal – egy kategorikus imperatívusz végigvitelének ígéretével kecsegtet. Tudj örülni! – így fogalmazható meg a benne foglalt legfőbb morális törvényszerűség. A „mostanra egyre hallgatagabb Úr helyett” megszólaló, Gizi nevű bakmacska például így elménckedik erről: „nem az van állítva, hogy az »örülni« fogná össze a világot, de ez az imperatívusz, amely a reménytelenség dermedt görcsét oldaná, vagy nem is oldaná, inkább még láthatóbbá tenné, ami ilyképp a reményt is mutatná, a reménytelenség reményét, ez, ha mindenképp szellemeskedni akarna, valami derűt, de legalábbis nyugodalmat mutatna, ami immár nem a személyes esélyektől függne, hanem magából a világból következnék.” (23.)
A szöveg örömének forrása ezúttal is a játék szabadsága, méghozzá a linearitással való szórakozás újszerűsége. Izzadtságszagú kísérleteiről a szerző jó néhány helyen számot ad: „Ha ez nem cselekmény, bazmeg/teringettét, akkor nem tudom, mi. – E. P.” (199.) „Történetszálakat mozgatni, csomózni, elvarrni – nem szokta a cigány a szántást” (155.) – vallja be. A befogadó pedig hasonló problémákkal küzd, szerencsés, ha második nekifutásra sikerül a történetmozaikokból összeraknia a még így is meglehetősen homályos képet, egy XVII. századi tablót, rajta a csöndhintón Pozsonyba tartó Nyáry Pállal, a gyilkossá váló Pázmándi Zsófiával, az osztrák titkosrendőrséggel, a Konstantinápolyt is megjárt főszakáccsal és szerelmével, Bárány Miklóssal.
Ha azonban zavarják a feltűnő hiátusok, nem érdemes érte magát okolnia. Ha ez az első Esterházy-regénye, és életében nem fogott a kezében a magyar posztmodern terméséből származó könyvet, talán tartogathat némi meglepetést a kötet. A mániákusan nóvumot számon kérő olvasó viszont inkább csendben köhintve tegye vissza a könyvesbolt polcára. Az Egyszerű történetet forgatni ugyanis olyan, mintha azt akarnánk végignézni, ahogy valaki a tükörképével próbál megvívni: a kimenetel biztos, de hol marad az élvezet?!
