Ez a címe Balázs Attila legújabb, a zentai zEtna kiadónál megjelent könyvének: Szép kis történetek. Nagyon kézenfekvő a címadás, csak éppen ki kellett találni. Kiválóan megírt, ezért talán, vagy akár, szépnek is mondható, rövid történetek sorjáznak a kötetben. Ráadásul a „szép kis” jelzők együtt egyfajta értelmezési többlettel bírnak, Ady Endre Hajh, gyerekek!... című versében a léha banda eufemisztikus megnevezésére használta a „szép kis társaság” szépítő kifejezést. Mindezt csupán annak jelzésére mondtam el, hogy miként a novellát az első mondata, a könyvet a címe és alcíme „adja el”, és ezzel nagyon is tisztában van szerző és kiadó egyaránt.
Balázs Attila kötetének alcíme sima műfaji megjelölés: elbeszélések. De lehetett volna például: Magyarok a nagyvilágban. Ahogy a szerző az impozáns terjedelmű Kinek Észak, kinek Dél című munkájában, vagy az Eduardo Rózsa-Flores nyomait fürkésző, Pokol mélyén rózsakert (avagy az ezredes úr golyóstolla) című könyvében a nagyvilágba sodródott magyarokról, közismertekről és a szerző által ismerté tettekről egyaránt történeteket mesél, így mostani kötetében is számos legendás, vagy továbbmesélésre érdemes történettel bíró magyar (és nem magyar) novellahős jelenik meg. Csupán kedvcsinálóként említem az Újvilágot is bejáró Kossuth Lajos nevét, meg kortársát, egyben Petőfi ellenlábasát, Kerényi Frigyest, aki a sors kifürkészhetetlensége folytán az USA-ban lelte dicstelen halálát, meg az ugyancsak kitántorgott Pék Györgyöt, aki Gregory Pack néven delfinidomárként működött.
Az említetteken kívül számos különös figura tűnik föl a történetekben, például knidoszi Szósztratész a hajdani Alexandriából, meg még nagyon sokan, akikről végül a budapesti Király utcában szövődnek történetek, a Hunyadi piacon a néger Pista Magombe arról álmodik, hogy ágyúval lő majd haza Afrikába hájas csirkéket, Újvidéken a sárga tengeralattjárójukból partra szállnak a Beatles tagjai, végül koncertjüket megtekinti Josip Broz Tito marsall is… Tegyük hozzá, ez utóbbihoz hasonlatos áltények sűrűn előfordulnak Balázs Attila szövegeiben, történeteiben. Némelyek egyenesen nyomozás dokumentumainak tűnnek, amelyekben a szerző létező és nem létező figurák életének és sorsának alakulását egyengeti lobogó képzelettel, lett légyen szó Paganiniről vagy őskori mamutvadászról, formailag meg dokumentumokat idéző nyomozások összeszálazásától pigmeus csalimeséig. A Nálunk a labda (csak a pálya lejt) című elbeszélésében „gyorsan kifényesedő, majd fokozatosan elhalványuló, kissé elpuskázott tollforgatói” karrieréről vallva feltárja elbeszélői módszerének részleteit, miszerint gyakorta meghamisítja a tényeket, eseményeket és szereplőket „nem csekély kárörömmel” cserél föl, vagy mos egybe.
Ami igazán közös ezekben a „szép kis történetekben”, az a szellemesség, a humor, a derű meg az irónia. Meg a páratlanul könnyed, mégis kacskaringós utakra vezető meseszövés adottsága. Meg az ezzel járó nyelv: „… sose ülj oda a megvetemedett, átkozott, fránya ablak bal oldalára a Vidák Féle Legolcsóbb Kocsmában. Üres szék ugyan nincs ott, mert nem akkora errefelé a luxus, ellenben a magadét sose nyikorgasd oda, mert az a mi Magombe Pistánk örök, tiszteletbeli, tán még Afrikából lecsekkolt helye. Ha meg netán valamelyik ökör tahó ott merészel terpeszkedni, dülleszkedni, pofázni, hát számíthat arra, hogy ezt a gikszert a környéken ugyancsak legendás Direktor Jani meg a Maflás Tóni alig várja. Akkorát fogsz röpülni onnan, haver, mint egy nyivákoló operetthős, vagy mi, hosszú, mahagóni szarcsíkot húzva magad után a levegőben. Mint akit tényleg a csirkeágyúból…, bazmeg, és vegytiszta mázlid, ha a házakon át éppen a Dunában kötsz ki. Mert tuti, hogy kigyulladsz a levegőben, hiába brunyáltad magad össze előtte, édes szivikém.” (Pista és a csirkeágyú – afro-magyar folk)
Az elbeszélésekben egymás után sorjáznak a hasonlóan hangulatos „élet-szkeccsek”, a budapesti Király utca és környékének élménydús életvitele mellé a „kinek Észak, kinek Dél” elve nyomán odasimul Újvidék, meg Ljubljana, meg Zágráb is, miként Szenttamás vagy Temerin, mintegy az elbeszélések önéletrajzi vonulatának térképjelzéseiként.
Persze szólnom kellene például a szövegekben fölbukkanó, és azokat valami módon összefűző zenei hatásokról, meg dalcímekről, meg fociról, meg családi legendáriumról, idegen nyelvi elemekről, sok mindenről még, ehelyett azonban olvasásra ajánlom a könyvet. Voltaképpen magam is újra kezdhetném az olvasását, biztosan tartogatnak még ezek a szövegek újabb örömöket, amelyeket korábban elnyomott a kacaj.
