A magyar irodalomban az elmúlt század utolsó harmadában – nem külföldi előképek nélkül – elharapódzott az epikai nagyműfaj fragmentálása iránti törekvés: álljon a teljes helyett a rész, a folyamatosság váljék töredékek sorozatává, az elmondandó ne hasson direkt, hanem támasszon kihívást az olvasó elé. Aztán begyűrűzött a posztmodern, sok egyéb sallangja mellett visszakövetelte a történetet a narrációba, és a történetmondás visszanyerte, legalábbis úgy tűnik, hegemóniáját a prózában.
Nagy Koppány Zsolt talányos című könyve, szándékosan nem írom: regénye, noha a kötet alcíme szerint ehhez a műfajhoz tartozik, bármennyire is Mission Impossible, éppen e kettőt, a fragmentáltságot és a folyamatos történetmondást ötvözi. Írt ugyanis egy remek, a mai írói és olvasói trendbe kiválóan beilleszkedő – nem kétséges, ezen belül párját ritkító – könyvet, de, ha megkockáztathatom véleményem kinyilvánítását, nem igazán regényt. Vagy ha mégis igen, ha éppen nagyon ragaszkodunk a műfaji meghatározáshoz, ami talán éppen a regény esetében a legképlékenyebb, akkor inkább összeszálazott történetekről kellene beszélnünk.
Divat manapság regény fedőnév alatt kiadni elbeszélések füzérét, naplóbejegyzésekkel, korábban megjelentetett tárcákkal, jegyzetekkel megtűzdelve, mindezt az autobiografikusság örvén, ami ellen szemernyi kifogásom sincsen, hiszen ha a szerző önéletrajzi alapokra építi elbeszélését, mi sem természetesebb, mint hogy elbeszéléséhez fölhasznál mindent, amit az életét élő emberként tapasztalt, történeteit, érzelmeit, leveleit, üzeneteit, párbeszédeit, élményeit, képzeletét és fantáziáját, olvasmányait – ezeket szerzőnk lelkiismeretesen jegyzi szövegeiben –, vagyis önmagából és referenciális közegéből építkezik. És erre van olvasói igény, különösen, ha valaki olyan nyelvi sziporkákkal, intellektuális humorral, utánozhatatlan stílussal ír, miként Nagy Koppány Zsolt írói pályája kezdetétől most is teszi.
Van viszont egy bukkanója a kötetnek, ott, ahol kifogy a személyes élmény, és a képzeletre kell szorítkozni. Ez a regény (?) harmadik fejezete, ami a jövőben játszódó disztópia, ellen-, vagy antiutópia, amihez hiányoznak az életszerű tapasztalatok, pusztán a jelenben megfigyelt devianciák adnak alapot a történethez, ami az előző két részhez képest leül, ellaposodik, a karakterek kevésbé markánsak, és a történetszál is elnyálasodik. Ugyanakkor ez a könyv legjobban megírt, összeszedett narrációjú része.
Hogy is van akkor? Ami jó, az a rosszabb, ami rosszabb, az a jobb? Nem igazán tudom, de Nagy Koppány Zsolt eddigi, engem mindig elkápráztató műveinek ismeretében majdani olvasójának nem ezt a könyvét ajánlanám elsőként. Ha a benne foglalt három rész külön-külön jelent volna meg, bármelyiket, mindenképpen, sőt.
Ám ne bajlódjunk azzal, hogy ki kinek milyen olvasmányt ajánlana, se a most olvasott könyv címének rejtelmeivel, hiszen a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 cím elég hülyén hangzik, a Shakespeare-dráma (Lear király) magyar fordításából vett mondat, és a rá következő, az informatikából ismert, új verzióra utaló szám jelentése a könyv utolsó fejezetében nyer értelmet.
A könyv, a regény (?) ugyanis három fejezetből áll, amelyeket voltaképpen a főhős, Fényező Nagyjuhász János személye tart egybe. Az első részben (Feljegyzések a hivatalból) még fiatal, gyűlölt céges angoltanári munkája után bekerül a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatalába, hogy maga is a közszféra meleg mocsarában dagonyázzék, kimerültséget színlelve tologassa az aktákat, számítógépes játékokat játsszon, pornót nézzen, meghallgassa az intrikákat és ráhajtson fiatal kolléganőjére, aki helyett végül a koros főnökasszony jön be, hogy az egy szex-hétvége után nyomban kirúgja. Így kerül Fényező vissza immár feleségestől az angoltanári pályára, érdektelen céges alkalmazottak és fékezhetetlen újgazdag tanítványok közé. Ez már a második rész (Az angoltanár evangéliuma). A kötet címét viselő harmadik részben lánya és veje házának zárt padlásterében találjuk a korosodó Fényezőt, aki a teljes hírzárlat folytán kénytelen elhinni vejének, hogy az utcán militáns csapatok levadásszák, kivégzik a társadalom számára terhet jelentő öregeket, mindazokat, akik az ezredforduló előtt születtek. Ugyanattól a félkatonai szervezettől kell rettegnie, amelybe az egykor őt kikosarazó kolléganője bele akarta rángatni. Fényező korábban elveszítette feleségét, új szerelmet Monte Cristo grófja módjára falbontás nyomán szerez, a szomszédos padlásról, ahol Júliát tartja hasonló fogságban a menye. Az egymásra talált két öreg végül megszökik, hogy megtudják, valóban vadásszák-e az öregeket, vagy csak a gyerekeik tartják őket rettegésben, hogy ne lábatlankodjanak köröttük.
Ebből a fejezetből se hiányoznak a pornófilmek cselekményeinek részletes és plasztikus leírásai, miként az előző kettőből sem. Szerintem nem leírásokról van szó, hanem ezeket a pornókat a szerző találta ki, annyira jellemzően sziporkázók és bizarrak, akár a szöveg egésze.
A könyv a kíméletlen jövőbe hatoló disztópia, amit a jelen társadalom deviáns jelenségeinek véres-vitriolos iróniája révén, több látószögből is ráközelítve vezet föl a szerző, akinek fő erénye a stílusbravúr, amivel megnevettet, sőt röhögésre késztet, noha tudjuk, sírnunk kellene az olvasottak fölött.
