„hová lesznek a válaszok,
melyekre nincsen kérdező?”
(Névtelen mező)
Beszédes István versélménye és verstárgya meglepő, eredeti képekben nyer megfogalmazást. Ezek a képek azonban távolról sem a legfontosabbak költészetében, korábbi köteteiben túl sok is ehhez a köréjük halmozott verbális ködösítés. A kimunkált nyelvi építmény szinte hermetikusan zárta e képeket a szövegtestbe. Ugyanakkor a költő a legközvetlenebb és leghétköznapibb tapasztalásait fogalmazza versbe, egy kis bátorsággal és félreértelmezéssel azt is mondhatnám, szinte impresszionista megközelítését kívánja adni a látott világnak, bár erről aligha lehet ilyen egyértelműen fogalmazni. Most úgy érzem, föloldotta a korábbi hermeneutikai zárat.
Az Ünnepi Könyvhétre megjelent Magritte-sziget című kötetében folytatja a korábbról ismert formai kísérleteit, és annak ellenére, hogy a könyv tíz ciklusa formailag és tematikailag eltérő, a megjelenített költői világ tökéletesen egybehangzó és harmonikus.
Beszédes István verselése, művészete nem a romantikusan pszichologizáló poézisre jellemző, nem a konvencionálisan harmonikusnak tekintett képteremtő aktusnak a továbbéltetése. Szövegtömbjei és pársoros futamai ugyan az író meglévő és folyamatosan új, az olvasó számára magukban, jelentéstanilag értelmezhetetlen szócikkekkel bővülő szótárában történő válogatás kemény fegyelmét tükrözik, mégsem első sorban a költői és a költött képek létrehozását szolgálják. Sokkal inkább a szöveg megformálásának tökéletességét célozzák, mint hogy nagyot, jelentőst, bódítóan szépet mondassanak a költővel. Nem káprázatos képekben kívánja magát kifejezni, hanem a szöveg megformálásával. Végeredményben nem a versvilág az egyedi Beszédes István költészetében, hanem a formavilág, a kitalált, meglelt versforma, a kitalált lexika, a kitalált szintaxis, a szabállyá váló szabálytalanság.
Amikor Beszédes lényegében a költészet konvencionális hangzásának, hagyományos nyelvének tekintett formában szólal meg, teljességében ragyog fel tehetsége, amiről bizonyosnak vélhető, hogy túlnőtt az adott beszédhelyzeteken. Számára a vers a beszéd, a mindennapi megszólalás; a burjánzó rokokó finom aprólékosságával, és az alapokig visszafejtett nyelvhasználat révén teremtett nyelv pedig a költemény, az építmény, amiről álmodik, amit egymáshoz csiszolt (szó)kavicsokból emel újra és újra. Ezekben, a lírai élményt hagyományosabb módon megragadó versekben természetesen könnyebben találja meg az olvasó a párbeszéd lehetőségét. Mármint a korábbi műveiben.
Mostani kötetének alcíme, a Posztdramatikus versek, olyan költeményeket ígérnek, amelyek valami módon mát túl vannak az általános érvényűség vállalásán, de a személyes tartalom kötöttségén is. Beszédes egyik meglepően éles képe nyomán: olyan ebben a versvilágban minden, mint a „mesterien világított színházi sötét”, a tömény, hideg harmónia. A színháznál maradva elmondható, hogy erre az új kötetre a versekben és ciklusokban egyaránt érvényesülő szigorú dramaturgia és a sorokba ágyazott rímek szinte ripacskodó retorikája egyaránt jellemző, akárcsak az emelkedett és az alantas felé billenő beszédmód, s mindez összességében a megfagyott, majd életre kelt, a folyton élő, de minduntalan átalakuló színház – Beszédes remek és elismert drámaszerző – képzetét hivatott megteremteni, amelyben visszatükröződik az átalakuló, szerepjátszó emberi lét, amit, ha nem lenne ironikus, szinte deklaratív strófában is fogalmazva véli: „folyton váltom a féreg-, a báb-, / a lepkealakot. Már megsokalltam / hol mászva, hol szállva, / hol koporsóba állva / prejudikálni a békét. / Meghalni kellene egy életre. / De végképp.” (Amíg a földre érek) Erre az új kötetre egyébként jellemző a határos képek mögül kivillantott ítélet a létről, például az Ellenére van a pasztörizálás, vagy találomra egy másik ciklusban a Leszakadt almán éltem című versekben. A létről mondott ítélet nyomán gyakran bukkannak föl a hiány, semmi, szegénység, halott űr, kiürültség, szakadék, hontalanság szavak, mint a világtapasztalat összegzésének tételei, a világ negatív támpontjai.
Nem hiányzik viszont a derű sem a kötetből, a kedélyesség, a szellemesség és az irónia egymásba ölelkezve járja át a verseket, kezdve a szójátékoktól, amelyekben Hamletből „ham(v) lett”, a férfinál-ból „fél finál”, és ahol „amorf omnia vincit”, el egészen az olyan konstrukciókig, amelyekben a cím és a versszöveg egybeolvasása a kettő közti feszültséget abszurd derűbe oldja:
ÉRTELMET NYER VELE
a parazita lét:
elsőnek hagyni el a süllyedő hülyét.
Nem hiányzik a versekből a fentebb már említett önéletrajzi tartalom, a megéltség, a személyes érintettség. Amit és ahogyan önmagáról, az elveszített édesap(j)áról, a színházi gyakorlat során szerzett tapasztalatról, az egyénben lakozó alakmások titokzatosan színpompás alteritásáról közvetít hosszabb-rövidebb, változatos formavilágú költeményeiben, meghatározó élmény olvasói számára.
