Az Újvidéki Rádió hetvenes–nyolcvanas években sugárzott vasárnap déli Faluműsoraiban kiemelt helye volt Herceg János jegyzetrovatának, az Ereszalji észrevételeknek. „Egy biztosnak látszó világ értelmes képét kínálta ez az ereszalj, már amennyire fel tudom idézni. Egy tájékozott, világjárt vándor mondta el a visszavonult, már érdek nélküli szemlélődő pozíciójából kommentárjait »a falu« dolgairól. A maga falujáéról, Párizstól, Budapesten, Újvidéken át, a Duna holt ága mellett meghúzódó vajdasági kistelepülésig.” (203.) Ladányi István könyvhétre megjelent esszé- és tanulmánykötetében olyan olvasói attitűdöt alakít ki, amely éppen ennek az ereszalji perspektívának a lehetetlenségére hívja fel a figyelmet. Az az eresz ugyanis nem létezik, a rádióhallgatás alatt fogyasztott tyúkhúsleves íze is csak emlék, az otthon pedig illúzió. Az egyedüli releváns pozíció az emigránsé. Ahogyan az egyik Hídban publikált 2007-es naplóbejegyzésében írta, „a hely: hit. Bármelyik hely attól lesz hellyé, hogy valaki kivételesen jónak találja. Elhiszi róla, hogy érdemes ott megállni. Ha többen így hiszik, város jön létre. Olyan lesz, mint a megtelepülők hite. Aki elmegy valahonnan, ezt a hitet elveszíti. Új hitet nyerni csak újhitűként tud – tekintetében a hitetlenség buzgó rémületével.” S ha már az ereszalj nem lehet viszonyítási alap, akkor marad a fiktív görög város, a Mediterráneum romjaira épült Eressza, mint az önkéntes száműzetés helyszíne, „ahonnan a nyugodt, érdek nélküli szemlélődés pozíciójából lehet elmondani kommentárjainkat közös dolgainkról. De Eresszát nem találom. A dolgaim hol ezzel, hol azzal közösek. A megszólalásmódok a megszólítottól függően alakulnak.” (203.) Ez által válik a szerző szövegvándorrá: textusokból konstruálódó imaginárius teret hoz létre olvasmányélményeiből, így teremti meg a haza érzetét. „A jó hely az egy jól megírt szöveg. Magába záruló Sinistra körzet, egy jól felépített híd a Drinán, József Egyiptomban és a testvérei. Jársz-kelsz tereikben, ha nem szólsz, észre se vesznek, de válaszolnak, ha kérdezel. Ott van bennük a helyed.” (204.)
Az Eresszai észrevételekben található írások Ladányi István otthonkereső utazásának állomásai: számára fontos művek értelmezési kísérletei, sajáttá avatási próbálkozásai. A kötet első részében a multilingvális közegben hozzá hasonlóan tájékozódási pontokat felvázoló délszláv szerzők szövegeivel foglalkozik: a szófa perspektívájából alkotó Ivo Andrićtyal, a semmit ki nem találó Danilo Kišsel, David Albahari nosztalgia ellen irányuló traumaelbeszélésével, a Mamac (Csalétek) című regénnyel, valamint a zágrábi születésű, Szabadkán felnövő Neven Ušumović Makovo zrno (Mákszem) című novellagyűjteményével, mely azért is izgalmas, mert Csáth Géza rövidtörténetei nyomán alakítja szövegvilágát, előhívva az Osztrák–Magyar Monarchiában még meglévő közös kulturális kódrendszert. Kitér továbbá a szerzői identitással kapcsolatos kérdésekre a műfordításokban, és igen szemléletes példát hoz fel problémafelvetésében: azt, hogy miként emelte át a Borisz Davidovics síremléke kapcsán plágiumügybe keveredett Danilo Kiš egyik, A holtak enciklopédiájában olvasható elbeszélését Esterházy Péter a Bevezetés a szépirodalomba című könyvébe. A Mily dicső a hazáért halni így lett a kortárs magyar irodalom része és a posztmodern szövegalkotási eljárások iskolapéldája. A Harmonia Caelestis ennek módosított változatát tartalmazza, mégis ennek kapcsán érzékelhető az a fordulat, amely szinte alkotói jellegű továbbírása ennek a nyelveken átívelő intertextuális játéknak: a Zastrašivanje strašila című, XX. századi magyar rövidprózát reprezentáló, 2001-ben megjelent zágrábi novellaantológiába a három szerkesztő, Stjepan Lukač, Mann Jolán és Neven Ušumović a kérdéses Esterházy-szöveget is beválogatta, sőt egy érdekes gesztussal le is fordíttatták horvátra.
Az Eresszai észrevételek második részében Ladányi István az egyetemesként felfogott magyar irodalom terméséből szemezget: Tar Sándor, Krasznahorkai László, Garaczi László, Bozsik Péter, Domonkos István, Tolnai Ottó és Végel László prózáját elemzi. Most, hogy a vajdasági magyar irodalom éppen újradefiniálni igyekszik önmagát a posztjugoszláv apokalipszis után, különösen érdemes belemélyedni az egyik Tolnai-tanulmányba, mely a Sirálymellcsonttól a Balkáni babérig követi az Adria-motívum változását.
Ladányi István kötete az eresz nélkülieknek szól, azoknak, akik az Adria helyett lavórban áztatják a lábukat, és csak olvasás közben lelnek otthonra.
