Olykor váratlanul eszembe jut egy magyarországi irodalomtörténész – akivel mellesleg időközben összebarátkoztunk – valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben leírt gondolata, miszerint az adott évben a Vajdaságban megjelent verskötetek értéke merő papírpazarlás. Ezzel a mereven általánosító meglátásával természetesen nem értettem egyet, viszont a megfogalmazását ma is nem egy esetben hitelesnek érzem, nem a Vajdaságban megjelent verskötetek esetében is. Olykor viszont belebotlom olyan verseskönyvekbe, amelyekről semmi ilyen sommás vélemény nem ötlik eszembe, kritikai megközelítések, tanulmányokban taglalt rálátások helyett csupán költészeti párhuzamok vetődnek föl bennem, olyan fajsúlyos (élet)művek, mint a szívemhez és ízlésemhez közel álló Pilinszky Jánosé, Petri Györgyé, Juhász Ferencé, Nagy Lászlóé, Nemes Nagy Ágnesé, Kálnoky Lászlóé, Tóth Erzsébeté, hogy korábbiakat és közelebbieket ne említsek, mert hosszú, de mégis foghíjas lenne a sor.
Ezzel az utóbbi érzéssel szembesültem Takács Zsuzsa legutóbbi kötetének olvasása során is.
Olyan ez a Tiltott nyelv című könyv, hogy olvasod és csak pislogsz. Mázsányi súlyt gördít rád, és mégis lélegzel a teher alatt. Szembesít a halállal, de nem pusztán a személyes létezés biológiai megszűnésével, hanem az erőszakos halállal, az illúziók elvesztésének következtében beálló szellemi halállal, az ideálok vállalása által elszenvedett pusztulással, csúf, fekete, gyászos és fölforgató érzésekkel, mégsem szomorít el. Az elfogadás bölcsessége járja át a verseket, a lét végességének megjelenített horrorját oldja a tárgyilagosság, az érzelmi ráközelítés és az irónia.
Lét és nemlét, élet és halál. Önmagunk egzisztenciája a két határpont között. Van-e egyéb témája e szorongató kérdések mellett a magára valamit is adó irodalomnak? Takács Zsuzsa az emberi létezés kimondva semmisnek tűnő, mégis beláthatatlan ívének végpontjain nyugvó pozíciók között talál olyan biztonságos pontokat, ahol hosszasan megpihenhet, és miként kötetnyitó versének beszélője, órákig elrágódjon egy kinyitott könyv egyetlen szaván. Maga a költő is szűkszavú – ez egyébként a költészet természetéből ered –, az említett nyitó vers (M. Emlékére) hét strófája egy száz évet maga mögött tudó életút regényét revelálja az olvasóban, teljes történelmi és családi háttérrel. Bravúros teljesítmény, sajnos, hogy a megjelenítés és megidézés poétikai módszereire itt nincs alkalom kitérni.
Szinte nem is szólnak másról a kötet négy ciklusába foglalt versek, mint halottakról és haldoklókról, közvetlen ismerősökről, művészekről, kisemberekről, irodalmi elődökről, rokonokról. Viszont a versek azt tanúsítják, hogy halottnak lenni állapot, amire az élő nem kötelezően megsemmisülésként tekinthet. Takács Zsuzsa többször és nem kevés iróniával szögezi le valamilyen formában, hogy „nem is rossz halottnak lenni”, hogy a halottak szerencsésebbek, mert már elengedte őket a világ, és ők is elengedték maguktól a világot, miközben az élőt még perzseli a posztmodern dilemma zsarátnoka, hogy az egyén mennyire tarthatja magáénak a világot ahhoz, hogy elengedhesse magától, ami végső soron nem sajátja. Ez a gondolatmenet vezet odáig, hogy a haldoklót látogató rokonok „hideg gyíkokként” jelennek meg a versben, a versek pedig „tojásban érlelődnek melegre / vágyó, felemás magzatok maguk is”. (Mellesleg Szilágyi Lenkének a könyv borítóján közölt fotója közvetlenül utal erre a tojás-létre.)
Takács Zsuzsa verseiben a halottak járnak-kelnek, botladoznak vagy éppen szárnyalnak, de a halál nem üdvözülés, nem is valami morbid halálkultusz, hanem tudomásul vett tényállás, leplezhető fájdalom, bánat, sajnálat, az érzelmek azonban előbb-utóbb kivérzik a leplet, majd folyton nedveznek, mint a költészet stigmái.
A tiltott nyelv fogalma nem új keletű Takács Zsuzsa költészetében, miként Kalkuttai Teréz Anya kételyeinek és eltökéltségének versciklusban körbejárása, ami a Tiltott nyelv kötetben ugyanúgy az India címet kapta, miként a 2010-es A test imádása – India címűben. A tiltott nyelv terepe voltaképpen a normakövető és a regulaszegő magatartás párharcának helyszíne, a folytonos kételkedés belső diskurzusa, miként az a költőnő a kötet anyagát felvezető versben megfogalmazta: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta. / Megszólalni és kimondani, milyen / következtetésre jutottunk. Mert lehet, / hogy következtetésünk hibátlan, / kétségbeesésünk mégis ostoba. / És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna.”
