Mikola Gyöngyi a vajdasági magyar irodalomnak, ennek az – Ilia Mihály szavaival – areálisan elgondolt hibrid képződménynek a bevándorlója, egy határállomások közé szorított, imagináriussága dacára is spiritualizált térben közlekedő sínbusznak a VIP-utasa. Könyvhétre megjelent, esszéket, tanulmányokat és elemzéseket tartalmazó kötete a térséghez való harmadik „örök visszatérésének” kommentár-anyaga. 1986-ban, szegedi egyetemistaként, még mint a Rózsaszín flastrom egyik interjúkészítője és a Harmadkor folyóirat „vajdasági összekötője” utazott ide, tíz évvel később pedig a Létünk szerkesztése miatt látogatott sűrűn Szabadkára, hogy azután a NATO-bombázásokkal félbeszakított munkát, önkéntes immigránsként átszűrve magán az indirekt háborús tapasztalatokat, már mint a Symposion szerkesztőségi tagja folytassa. Ahogyan az Előszóban fogalmaz, ezek a szövegek a visszatérés útirajzai, 25 évnyi, állandó felülvizsgálatra szoruló ismeretanyag újraértelmezései, a múltra rakódó jelen megfestésére tett kísérletek. Mint bevallja, a könyv összeállítása alatti két esztendőben többször is beleütközött – Polányi Mihály kifejezésével élve – „önbizalma paradoxonába”, miközben egy évtizedekkel azelőtt tanult fogalom, a vajdasági magyar irodalom kontaktusát kereste a valósággal. Számára tehát nem a territorialitás, hanem a temporalitás az érdekes kategória. Bori Imre irodalomtörténete lineáris, jövőre nyitott konstrukciójának „semleges, eufemisztikus, elliptikus” fordulatait ironikusan felhasználva írja le, hogyan került „vidékeink szellemi élete” egy súlyos kataklizma után olyan feltételek közé, hogy ma puszta létezése is megkérdőjeleződik. Könnyen felfedezhető hát a párhuzam a Trianon utáni helyzet és a mostani identitásdefiniálási bizonytalanság között. Mikola Gyöngyi Thomka Beáta nyomán egy olyan alternatívát vet fel, mely egy nemzeteken túllépő, a régió örökségét integráló posztjugoszláv kánon megképződésével járna. Teszi mindezt Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című posztmodern irodalmi lexikonát, a kisebbségi trip arcképcsarnokát interpretálva, melybe a huszonkét íróelődé után a szerző a saját életrajzát is odabiggyeszti, hogy ezzel a gesztussal kiemelődjön a „halott” jelző kettős, referenciális és szimbolikus jelentése, és nyilvánvalóvá váljon az a mechanizmus, mely által az eddigi történeti narratívák összeomlanak, megmutatva alapjaik fikcionalitását.
A pillanat küszöbén egy felvállaltan személyes könyv, mely éppen – az objektivitást unos-untalan számon kérő magyar esszéfelfogástól idegen – rajongói attitűdje miatt izgalmas olvasmány: középpontjában – az Ősök, maszkok, alteregók című, Tolnai-, Esterházy- és Ladik-tanulmányokat magában foglaló fejezet után, valamint az Identitás, krízis, intermedialitás című, szín- és filmkritikákat tartalmazó rész meg a Symposion képi fordulatáról szóló esszék előtt – a teljesen szubjektíven, a reprezentativitás látszatát is elkerülni igyekvően válogatott, a kilencvenes években tízes- és húszas éveikben járó írók és költők állnak. Köztük azok a fiatalok (Aaron Blumm, Bencsik Orsolya, Danyi Zoltán, Jódal Kálmán, Sirbik Attila, Terék Anna) is, akikre a kötet címe utal: Thomka Beáta A pillanat formái című műfajelméleti alapvetésére reflektálva, a Rituális labdajátékok című antológiából kiindulva mondódik ki, hogy a délszláv háború utáni vajdasági irodalom – a második világháborús Németország „elveszett nemzedékéhez” hasonlóan – a rövidprózában találta meg leggyakoribb közlési módját. Így lesznek a rövidtörténetek, ezek a sokszor szeriális vagy repetitív szekvenciák a trauma-kezelés lenyomatai, a sorstörés által újraszituálódó közeg legfőbb kommunikációs módozatai. A trauma néma hangja hallatszik ki a szövegekből, melyek ezáltal a redukált létélmény új formáivá avanzsálnak. S velük együtt mintha új időszámítás kezdődne a vajdasági magyar irodalomban.
Az Előszó Nietzsche-mottója szerint „aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton – mint a győzelem istennője – szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja tudni, mi a boldogság, s ami még rosszabb: sosem fog olyasmit cselekedni, ami másokat tesz boldoggá”. Ez a kötet a bizonyíték rá, hogy Mikola Gyöngyi otthon van a pillanat küszöbén.
