Bereményi Géza írónak, dalszöveg- és forgatókönyvírónak, filmrendezőnek 74 éves korában jelent meg Magyar Copperfield című könyve, amely a műfajmeghatározás szerint életregény. A bő 600 oldalas, összegző műben epikus formában megtalálható mindaz, amit az elmúlt évtizedek során filmekben, irodalmi alkotásokban, dalszövegekben már megírt a szerző: elég, ha csak a nagy sikerű Eldorádó című filmjére, vagy a Cseh Tamással közösen írt dalokra gondolunk, amelyekben nemcsak az adott korszak érzésvilága, hanem személyes élmények és életrajzi események egyaránt helyet kaptak. A bennük kibontakozó magánmitológiát ültette át Bereményi Géza jelen regényébe is, amely vállaltan önéletrajzi ihletésű, az 1946 és 1965 közötti éveket, a gyermekkor és a kamaszkor idejét öleli fel. A dátumok vonatkozásában már sejthető, hogy jelen esetben nem mindennapi élettörténetet kap kézbe az olvasó, hiszen az események közvetlenül a második világháborút követően kezdődnek, a főhős tízévesen éli át az '56-os forradalom megrázkódtatásait, kamaszkora pedig a Kádár-rendszer idejére tehető. A memoár tehát a magyar történelem sajátos lenyomata is egy sokoldalú művész szemszögéből, aki emlékeit parttalan mesélőkedvvel tárja elénk. Esetében a múlt feltárása a valóság utáni szenvedélyes nyomozással egyenlítődik ki, amelynek során a szerző nemcsak a hajdani eseményeket próbálja rekonstruálni, hanem igyekszik egykori énjét, saját motivációit is minél jobban megérteni. A Magyar Copperfield nemcsak az önéletrajzi, hanem a nevelődési regények hagyományával is szoros kapcsolatot tart, az író számára meghatározó helyszínek, személyek és események egyaránt fontos szerephez jutnak benne.
A regény kezdetén ilyen fontos helyszín a Teleki téri piac és környéke, a szerény kis ház, ahol a nagyszülők, Bereményi Géza és Róza nevelték hatéves koráig az unokájukat. Mivel a vér szerinti szülők akkoriban alig vannak jelen a kisfiú életében, számára a családot és a biztonságot a piacozó nagyszülők, a társasház többi lakója és a piaci közösség jelentik. Később a felbukkanó édesanya, Évi mellett megjelenik a mostohaapa is, dr. Rozner István személyében. Magukhoz veszik a gyereket, hogy kiránthassák a „piaci trógerek világából", és „nadrágos", azaz művelt embert nevelhessenek belőle. A Teleki téri udvar tágasságát albérletek szűkössége váltja fel, amelyekben a bezártság érzéséhez a nevelőapától való rettegés társul, a doktor úr ugyanis gyakran megveri, terrorizálja a gyereket. Ez a nevelőszülői agresszió olyan traumatikus sebeket okoz a kisfiú lelkében, hogy még évtizedek múlva is nehezen idézi fel életének azon kiszolgáltatott időszakát. A regény címébe foglalt Dickens-allúzió is utal a Copperfield Dáviddal vonható sorspárhuzamra: hiszen Dávid és Géza felhőtlen gyerekkora véget ér, amikor anyjuk újból férjhez megy. A mostohaapák bántalmazzák nevelt fiaikat, az anyák pedig megadóan asszisztálnak hozzá. A kegyetlenség és a kölcsönös gyűlölet kapcsolatot teremt mindkét figura között. Emellett Géza Dávidhoz hasonló életet él: folyton vándorol, a családi kapcsolatai meglazulnak, a nagyszülői házon kívül egyetlen későbbi lakóhelyét sem képes otthonnak tekinteni, ráadásul folytonos identitásproblémák gyötrik. Azzal kell szembesülnie, hogy még a neve sem sajátja, hiszen vér szerinti apja után egy ideig a Vetró, aztán nevelőapja után a Rozner, majd anyja, illetve anyai nagyapja után a Bereményi vezetéknevet viseli, s az állandó névváltoztatás következtében egyikkel sem tudja azonosítani önmagát. Legszívesebben egy kitalált név hordozójaként tekint magára, és miként a ráaggatott személyiségektől, úgy közvetlen környezetétől is menekül. A bezártság érzése és a szabadulási vágy többször felbukkan a regényben, a ketrec, a rács, a cella motívumokkal összefüggésben. A valódi feloldódást a lelki szabadság jelenti számára: a vele szemben támasztott elvárások elől a könyvek világába menekül, csak akkor érzi magát biztonságban, amikor elvonulhat kedvenc olvasmányaival a hétköznapok zűrzavara elől. Egyedüli vágya, hogy mindenki hagyja békén, csak engedjék, hogy kedvére olvashasson.
Géza életében a budapesti Teleki téri lakás mellett meghatározó helyszínek még a VIII. és IX. kerület albérletei, a Cukor utcai iskola, ahonnan eltanácsolják őt, azzal az indokkal, hogy bomlasztja az osztályközösséget, majd Pápa, ahol befejezi a középiskolát, és ahol olyan pedagógusok veszik a szárnyaik alá, akik elsősorban emberek, másodsorban ideális nevelők. Sajátos apafigurák ők, akik meglátják a lázadásra kész kamaszban az értékes vonásokat és a tehetséget, s az ő hatásuknak köszönhetően veszi később sikerrel életének akadályait. Úgyszintén fontos helyszín Balatonfüred is, ahol kamaszkora legszebb nyarát tölti, és ahol számtalan tapasztalattal lesz gazdagabb.
A főhőshöz közel álló személyekről alkotott portrék is lényeges elemei a regénynek, mindenekelőtt a nagyszüleié, akik eltérő életszemléletet képviseltek: Sándor a pénz hatalmát helyezte mindenek elé, Róza életét pedig istenhite határozta meg. Mellettük a szomszédságban lakó hadirokkant, Nagy Zsigmond alakja is emlékezetes, akivel a fiú rendszeresen kijár a Kerepesi temetőbe, hogy felkeressék a magyar történelem hőseinek nyughelyét, és a gyerek nála, a Tolnai Világlapját böngészve tanul meg olvasni. Az édesanya, Évi alakja is hangsúlyos, aki a saját boldogságát helyezi minden esetben előtérbe, és az anyaságot sajátosan éli meg. Természetesen a felbukkanó lányalakok, szimpátiák, szerelmek is fontos részei a felcseperedő fiú életének – ahogyan a különböző helyszínek és események, ők is mérföldkövek a felnőtté válás kacskaringós ösvényén. A felnőtté válás egyben az íróvá, művészemberré válás folyamata is, tanúi lehetünk azoknak az irodalmi zenei, társadalmi hatásoknak, amelyek a főhőst érték és érlelték, és megalapozták a későbbi alkotó munkásságát.
Mindezekről Bereményi Géza őszintén, helyenként megrendítően, érzelgősség és gyűlölködés nélkül ír, mély átéléssel, mégis a felnőtt távolságtartó higgadtságával. A szerző számára e regény megírása egyszersmind feltárulkozás és terápia, hiszen amellett, hogy személyes élettörténetét felidézte, megpróbálta kiírni magából életének egyik nagy traumáját, a nevelőapával való konfliktusát: „És akkor végre hálás lettem az írásnak, a mindaddig oly keservesnek látszó tevékenységnek, amivel gyanútlan könnyelműséggel újból életre akartam kelteni a névadó mostohámmal közös száműzetésben lehúzott időt. És íme, ismét nekivágtam ennek a fejezetnek. Kiindulópontom a következő volt: hogyha a zavartalan írásnak az a feltétele, hogy az író elfogadja önmagát, mondhatnám, öntelt legyen, akkor mostohám esetében igenis szembe kell néznem a gyűlölettel, még ha az bennem ott is van. Meg kell találnom, és fel kell mutatnom. Ez volt az én próbatételem. Most már folytathatom. Végre."
Ezzel a feloldással remélhetőleg Bereményi Géza mesélőkedve újabb lendületet kapott, hiszen a Magyar Copperfield az 1964-es év különös szilveszterével végződik. A főhős 18 éves ekkor, éppen megkapja a katonai behívót, és mint előfelvételis bölcsész, Orosházára készül letölteni a kötelező katonaidőt. Maradt tehát még a szerző tarsolyában téma és megírni való történet bőven, lelkes olvasóként reménykedhetünk a folytatásban.
