Bödőcs Tibor neve részint a stand-up comedy műfaj kapcsán lehet sokaknak ismerős, hiszen dumaszínházasként már évek óta mesél szülőfaluja, Búcsúszentlászló mindennapjairól a közönségnek; ugyanakkor tollforgatóként is megismerhettük a nevét, lévén hogy 2017-ben adta közre az Addig se iszik című irodalmi paródiakötetét, amellyel, ahogy egyik kritikusa fogalmaz, berúgta a magyar írásbeliség ajtaját. Első könyvének sikere igazolta, hogy Bödőcsnek van keresnivalója az irodalmi pályán (is), főként, mert van mondanivalója, hiszen a humor zalai nagyágyújának tarsolyában akad téma bőséggel. Bizonyítja ezt a közelmúltban megjelent Meg se kínáltak című regénye, amely a kötetcímek által is sugallt alkoholtematika vonatkozásában tekinthető az első könyv folytatásának, egyébként kompakt, önálló kiadvány, amelyben Bödőcs immár nem a magyar irodalom nagyjainak bőrébe bújva, s nem az ő stílusukat utánozva nyilatkozik meg, hanem egy alteregó: Magyar Oszkár szájába adja a szót, aki egyszemélyes hősként dumálja végig az egész regényt. Igaz, a regény, mint műfajmegjelölés némiképp túlzónak tűnik e kötet esetében, hiszen lényegében stand-up-párpercesek gyűjteménye, amelyek egy és ugyanazon kocsmapult mellett hangoznak el, néhány óra, legfeljebb néhány nap különbséggel, s nemcsak az előadójuk ugyanaz: Magyar Oszkár, azaz Oszi, hanem a hallgatóságuk is változatlan, Gyöngyi, a pultos lány személyében, aki az ideális közönség megtestesítője, hiszen nem szól közbe, nem akasztja meg a beszédfolyamot, legfeljebb egykedvűen töltöget a mesélő folyton kiürülő poharába. Két utántöltés vagy két cigiszünet között pedig parttalanul hömpölyög Magyar Oszkár élettörténete, az ötvenes éveiben járó szobafestőé, aki festőművésznek, saját bevallása szerint göcseji Rembrandtnak indult, mégis a piktorlétra tetején kötött ki. Ott egyensúlyozott végig néhány évtizedet, festett keresztül-kasul minimum három rendszert, illetve helyileg több kastélyt, kunyhót, templomot, kuplerájt, múzeumot és nyilvános vécét, a falak és mennyezetek legnagyobb szakértőjévé és árnyalatdiplomatává válva, elvégre neki megvan mindehhez a színintelligenciája. Miként a kötet recenzense, Szálinger Balázs írja: Oszkár személyében „az elesett magyar vidék fél térdre emelkedik a kocsma padlójáról, visszamászik a bárszékre, és mesélni kezd Gyöngyinek a pultnál. Elmeséli az életét. Elmondja, milyen volt dolgozni odakint, milyen lenni odalent, illetve hangosan gondolkodik, milyen is lehet odafent. Olyan-e, mint amit az államtitkáréknál látott, amikor ki kellett festeni a nappalit. Mert ha olyan fent, az talán mégsem olyan jó”. A monológfolyamból ugyanakkor az is leszűrhető, hogy e regény a „magyar vidék iránt érzett rajongás, aggódás és szeretet műve, és amennyire nyomorult, annyira mulatságos is”.
Humorban Bödőcs Tibor nem ismer tréfát, és nem kíméli sem a főhősét, sem a hallgatóságot, hiszen poént poén hátára épít, mintha attól rettegne, hogy az olvasó netán unatkozni kezdene, tehát, ahogyan egy lendületes dumaszínházas előadásban, itt sincs lejtmenet, pazar hasonlatok és humorbombák váltakoznak, miközben a szerző elveri a port lényegében a teljes huszadik századon, egészen napjainkig. Megelevenedik sajátos élettörténeti háttérként a magyar vidék, nyelvezetével, szokásaival, jellegzetes figuráival és említőneveivel. Feltűnik például a többi között Cápa Jancsi, Taflinás Géza bácsi, Spáros Irén, Bukszusos Feri, Ávós Sanyi, Flexes Imre, Tarzan Robi, Kolbász Bandi bácsi, Kultúr Mariska néni és Észidiszi, a villanyszerelő, illetve hozzájuk hasonlóan szóba kerülnek vállalkozók, politikusok, művészek, papok, a magyar grófi családok és a multik képviselői is, az időbeli fesztáv pedig nemcsak a rendszerváltásig, a világháborúkig és a Don-kanyarig nyúlik vissza, hanem a honfoglalásig, sőt, egészen a Pannon-tenger idejéig, amelyről például kisül, hogy azért tűnt el, mert kilopták belőle a sót, aztán meg kihordták belőle a vizet, hiszen az ember ősidők óta élelmes, és leginkább túlélni szeretne.
A néplélekről ezenfelül is kiderül egy s más, például, hogy „minden magyar hungarikum, és minden ember a világörökség része”, aztán hogy a többség felejteni jár a kocsmába, hiszen mindenkit „úgy tapos meg az élet, mint a búcsúban elejtett eperfagyit a körmenet”, és hogy mifelénk „boldognak lenni nehezebb, mint tornádóban dohányozni”. A boldogság meglelése azonban eleve reménytelennek tűnik e világban, amely Magyar Oszkár szerint olyan, „mintha valaki szívességből csinálta volna bontott égből meg maradék tengerből egy szebb bolygó ledózerolása után, hat nap alatt, és csak a szigszalag, a bálamadzag, a gumipók meg az irigység tartja össze”, s a teremtője se sokat bajmolódik vele, hiszen a kocsmapult mellől úgy tűnik, hogy „Isten, ha van is, elment borért”.
Nem csoda hát, ha a kocsmafilozófus az alkoholban fedezi fel a „csalóka napfényt”, amitől művészibbnek, színesebbnek tűnik az élet, amelynek még az értelmetlenségében is lehet olyankor gyönyörködni, esetleg felfedezni benne a művészi szépet, s „laza, de vad ecsetvonásokkal” örökíteni meg világunk fonákságait. Ehhez a kötetbéli Magyar Oszkárnak nemcsak a falfelületek, hanem a vászon, az ecsetek és a színek szolgálnak eszközül, Bödőcs Tibornak pedig a humor. Igazolja ezt a fülszövegben olvasható kurta életrajz is, mely szerint Bödőcs első szava a Švejk, az óvodai jele pedig egy részeg Hrabal volt, ugyanakkor a kötet-egész is igazolása annak, hogy a szerző ízig-vérig humorista, aki komikusból és íróból egy szép napon akár vallásalapítóvá is avanzsálhat, hiszen regényében már lehelyezte a zalabuddhizmus alapjait, ami szerinte nem egyéb, mint a természet részévé válva üldögélni, míg az orrlyukadból lassan kirepülnek a részeg darazsak.
