Minden településnek, kis közösségnek megvannak a maga történetei. Olyanok, amelyek a közösség valamely tagjával estek meg, vagy legalábbis úgy őrzi a faluemlékezet, hogy megestek, esetleg megeshettek volna – hiszen miként a jó mesék, a nép ajkán élő történetek egy-egy kis történetcsírából hajtanak ki, hogy aztán újabb és újabb felemlegetés által bokrosodjanak, virágba boruljanak, gazdagodjanak. A szájhagyomány megörökít adomákat, aranyköpéseket, beszólásokat és elszólásokat is, nem beszélve a tódításokról, amelyek leginkább a nagyot mondók szellemi termékei, de szívesen szórakoznak rajtuk az emberek, így hát megőrzik és továbbadják a fiatalabb generációknak.
Miként a mesemondásnak, úgy a történetmondásnak, adomázásnak is megvoltak, megvannak a maga alkalmai, azaz a helyük és idejük, hiszen leginkább társaságban, összejövetelekkor, poharazgatás, esetleg közös munkavégzés során adódik lehetőség arra, hogy egy jó beszélőkével megáldott hangadó elszórakoztassa a társaságot. A múlt század közepéig, sőt, egy-két évtizeddel később is, még bőven akadt efféle alkalom egy-egy falu életében, ám a szántóföldi gépesedéssel, a rádió, a televízió, a digitális szerkentyűk megjelenésével mind kevesebb lehetőség adódik a közösségi történetmesélésre, legfeljebb disznótorok, családi összejövetelek, csoportos iddogálás során merül fel az eleink efféle szellemi hagyatéka, amely mára egyre nehezebben elérhető közelségben várja, hogy feltárják, közkinccsé tegyék.
Gergely Józsefnek, a Magyar Szó újságíró-fotóriporterének a közelmúltban jelent meg Amit a galamb összehordott – Hódegyházi vidám történetek című gyűjteményes kötete, amelybe négyszáznál is több bejegyzés került. Miként Fodor István szerkesztői előszavából kiderül: a szerző riportútjai során kezdte gyűjteni a hódegyházi (jázovai) anekdotákat, majd később célzatosan járt el a mesélőkhöz, hogy végül a több tucat adatközlőnek köszönhetően komikus történetek sokaságát rendezhesse egy kötetbe, gátat vetve ezáltal a feledésnek, hogy még ha netán ki is kopnának az anekdoták a szájhagyományból, fennmaradjanak fellapozható formában.
Raffai Judit néprajzkutató a kötet recenziójában utal arra, hogy Gergely József a gyűjtött anyagot átírta, köznyelvesítette, viszont az átírás során törekedett arra, hogy a szövegekben – elsősorban a párbeszédekben – megőrződjön a helyi ö-ző és részben ë-ző nyelvjárás, a tájszólásban gyökerező számos anyanyelvi jellegzetesség, illetve a történetmondás humorára jellemző nyelvi megformálás. Emellett a szerző a gyűjtött anyagot tematikusan rendszerezve bocsátotta közre, a műfaji jellemzőket is figyelembe véve, így találunk a kötetben 19 fejezetet, olyasféle meghatározásokkal, mint: Paraszti viszontagságok, Mesterek és kocamesterek, Papos történetek, Hódegyházi szólások, Pajzán történetek, Nyelvi bökkenők, vagy éppen Történetek a kocsmában és körülötte. Ez utóbbi fejezetbe az italozás közbeni adomák kerültek, melyeknek központi figurái minden esetben a pálinkázók és borisszák, akik napi rendszerességgel döntik magukba a szeszt, és mint a kapatos emberek általában, szinte minden tevékenységüket az alkoholnak vetik alá. Ők az esőcsinálók – mondhatnánk tréfásan, a kötet azonos című bejegyzésére utalva, melynek kezdősorai így hangoznak: „Kocsmai körökben járta a mondás: »Amikó a Pintér Ferenc bácsi ēkezd inni, akkó eső lösz.« Ha egy hétig iszik is, de egy héten belül bizonyosan lesz eső.” Nos ez a sajátos, népi megfigyelésen alapuló életbölcsesség nemcsak a könyv adott fejezetét, hanem az összes többit is jellemzi, hiszen gyakran olvashatjuk valakinek az említőneve mellett a „részeges” jelzőt, illetve az adomák többsége poharazgatás közbeni alkalmakhoz kötődik, és a történetek tanúsága szerint nem is kizárólag férfiemberek kedvelt elfoglaltsága az iddogálás, hanem egynémely asszony se veti meg a jóféle kontyalávalót. A kötetbéli történetek azonban nemcsak a részegségből eredő humort örökítik meg, hanem a falusi ember szavajárásában, világlátásában, furfangosságában rejlő komikumot is, így válnak ezek a bejegyzések a való élet eseményeinek, egy adott közösség életének hírmondóivá.
A bejegyzéseket böngészve felrémlenek az olvasóban Kálmány Lajos, illetve Penavin Olga népmesei és mondai gyűjteményei, és talán még Burány Béla gyűjteményei is, amelyek mind igazolják, hogy a Tisza mente ezen térségét sajátságos elbeszélőkultúra és elbeszélőhagyomány jellemzi. Ezen kiadványok sorába tartozik Gergely József gyűjteménye is, amelyben egy egész falu élete rajzolódik ki, a valóság humoros megközelítésével. Mivel a bejegyzésekben a szereplők nevesítve vannak, a kötet végére többjükről is kialakul egy részleges jellemrajz, és felmérhető, hogy kik lehettek a közösség hangadói, tréfamesterei, karakteres figurái, kik voltak a kikapós asszonyok, a kocsmatöltelékek, a zavarosban halászók, a kétbalkezesek vagy épp az életművészek. A kiadvány képanyagának köszönhetően arc is társul némely szereplőhöz, megtudhatjuk például, hogy nézett ki a nagyszájú Pancsa néni, a Kissára harmonikás, vagy akár a Pali kocsmáros csempe szájú „lapis” üvege, illetőleg képileg is megjelenítődik a falu, az egész miliő, amelyben a történetek születtek. Mind a fotók, mind a bejegyzések olyan közösséget örökítettek meg, amelynek tagjai, a mindennapi nehézségek ellenére is, optimistán és jó kedéllyel viszonyulnak az élethez. Ezt igazolja még a legkurtább bejegyzés, a Nagyotmondók, hazugságmesék című fejezetben olvasható kétsoros is: „Amikó a Gagarin főmënt a Hódba, azt hitte, ű az első, hát vót mit látni, tanákozott ëgy jázovai kufaasszonnyā, aki paprikát árút.”
