Bartis Attilának 2010-ben jelent meg A csöndet úgy című kötete, amely különös fotónapló, hiszen a benne látható, mobiltelefonnal fényképezett, homályos, olykor elnagyolt fotográfiák zöme magánjellegű, s a feltüntetett fényképcímeknek köszönhetően a gyűjtemény úgy „olvasható”, akár egy szűkszavú napló, telve gazdag jelentés- és utalásrendszerrel.
Az azóta eltelt tíz év során a szerző többször is visszatért a fotóhoz, mint témához, például A vége című regényének főhőse fotográfus, és A szigeteken című kiadvány is fénykép-orientáltságú, de legutóbbi, Az eltűnt idő nyoma című könyve áll a tíz évvel ezelőttihez legközelebb, ugyanis egy „erős képekkel teli, fényképek nélküli könyv”, mely egyszerre kötődik a fényképezés témájához és a szerző magánszférájához.
„Száz fecni” – áll a kötetben alcím gyanánt, alatta pedig az időbeli meghatározás 1989–2019. Harminc év naplóbejegyzései, futtában lejegyzett gondolatai, hosszabb-rövidebb szövegei kaptak tehát a kiadványban helyet, számozott formában, és a közös bennük, hogy valamilyen módon kapcsolódnak a fényképezéshez, mint művészeti ághoz, valamint a fényképhez, mint műalkotáshoz, felvetve a fotóművészet körüli legfontosabb kérdéseket, miközben nemcsak a fényképész, hanem az író és a magánember is középpontba kerül.
A borítón látható, Férfi az óceán fölött címet viselő Bartis-fotográfia a kötet egészére reflektál – a fekete-fehér, pontosabban a szürke különböző árnyalataiban megjelenített kép a szerző világ- és önleképezése is, hiszen a nekünk háttal álló, az óceán végtelenségét kémlelő férfi pozíciója és perspektívája azt az esetlegességet és talányt jeleníti meg, amely az ember önkeresésére, a lét értelmének kutatására, és az idő megragadásának nehézségére is vonatkoztatható. Jelen kötetében elsősorban a fénykép mibenlétét vizsgálja a szerző, aki író és fotográfus, és már több évtizednyi irodalmi és fotósmúlttal, valamint gazdag szakirodalmi ismeretekkel a háta mögött is leginkább a kétségeit fogalmazza meg az adott témában. Már „az első leexponált képtől kezdve kérdés volt és maradt, hogy valójában mi is a fénykép” – mondja, hozzátéve, hogy „ma pedig talán már az a legfőbb kérdés, hogy a napjainkban percenként leexponált sok millió kép puszta léte hová vezet, mivé teszi a fogalmi gondolkodást, az embert. Az irodalmat. Nem tudom. Valószínűleg még annyira sem, amennyire mások nem tudták, és belátható, hogy előre soha nem is fogják tudni, legfeljebb utólag. Leginkább e nemtudásról szólnak e könyvbe gyűjtött cetlik, töredékek.”
E „nemtudás” szerencsére nem elégíti ki a szerzőt, hiszen az egész kötet a válaszkeresés lenyomata, s a bejegyzések egyszerre vallanak a szépíró és a fotográfus gondolatmenetéről. Bartis Attila amikor a fényképről beszél, költőien szólal meg, valamint mondanivalóját esszéisztikus és novellisztikus betétekkel színesíti. Az eltűnt idő nyoma egyszerre szól életről és irodalomról, fényképezésről és emlékezetről, emellett sajátos útinaplóként is olvasható, hiszen bejegyzéseiben Európától Jáva szigetéig utaztatja olvasóit, s a számunkra egzotikusnak tűnő indonéz pillanatképek ábrázolása mellett utal a kulturális szakadék méretére is Magyarország és Jáva között.
„Teljes múltammal, énemmel, vágykészletemmel, világképemmel reagálok egy pillanatra” – mondja Bartis, amikor a fotózásról mesél, hangsúlyozva, hogy számára „minden fotográfia időparadoxon. Időn belüli időtlenség, mulandó örökkévalóság.” Nézete szerint „fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek”, és a fényképezés mágiája szerinte abban áll, hogy segítségével kiragadható és megőrizhető a képe egy pillanatnyi látványnak, és ez a kép egy másik térben és időben mások számára is láthatóvá tehető.
„Amikor fényképezek, belekapaszkodom az életbe” – áll az egyik bejegyzésében, amelyből az is kiderül, hogy a szerző tisztában van „a világ (időbeliség) és a kép (időtlenség) kibékíthetetlenségével”, és azzal is, hogy „a képek olyan reprodukciók, amelyeknek már réges-rég nincs meg az eredetije”, és hogy e reprodukció-készítéssel az ember a ragaszkodását fejezi ki egy adott tárgyhoz, jelenséghez, hangulathoz, hiszen véleménye szerint „a fényképezés nem az elengedésről szól”.
Az időbeliség és a valóság megragadhatóságának problematikája mellett Bartis Attila nem hagyja figyelmen kívül az érzékelhetőn túlit, azaz a transzcendenciát sem. „A modern ember legjobb ajánlata az örökkévalóságra a fotográfia volt, a posztmoderné az internet adatfelhője. Lássuk be, ezek egyelőre nem túl esélyes riválisai Istennek” – írja némi malíciával, hangsúlyozva mindeközben, hogy érzése szerint tapasztalt fotósként is csak akkor fényképezhetné a valóságot, ha sikerülne Isten szemével látnia. „Ennek hiányában csak a saját képeimet készíthetem” – mondja.
A csöndet úgy című kötet az esszészerű bejegyzések, a filozofikus gondolatfutamok és a neves fotóművészektől vett idézetek ellenére sem válik nehezen emészthetővé vagy unalmassá, hiszen Bartis Attila mindig és minden körülmények között megmarad írónak, akinek sajátos világlátása, markáns véleménye és nem mellékesen remek történetei vannak, s mindezekből bőséggel juttat ízelítőt száz fecniből álló füves könyvében, amelynek egyik fő tanulsága, hogy még egy fotográfus sem tudja soha teljes egészében megérteni, mi is az, amit kiad a kezéből, hiszen „a valóság és a képhez való viszonyunk is folyton változik”. A másik tanulsága pedig: hogy fotózás közben az elme komponál, a gép exponál, de „a lélek az, ami igazán fényérzékeny”.
