Rémnovellák – olvasható a cím alatt Szemethy Orsi A sikoltó című kötetében. Vajon mit takar az említett megfogalmazás? Alcímet? Műfaj-meghatározást? Bármelyik is legyen a pontos válasz, először is meg kellene állapítani, mit takar a rém előtag, kinek mi a rémes, és mi az, ami valakit felzaklathat, akár érzelmi, akár intellektuális, akár mindkét értelemben.
A legtöbb ember első asszociációja a rémtörténetek hallatán a természetfeletti lényekre és jelenségekre (boszorkányok, szellemek, farkasemberek, élőholtak, vámpírok, varázslók, látók, ördöngösségek, vajákosságok) vonatkozik, azt, aki viszont erősen nem hisz az ilyenekben, mindez teljesen hidegen hagyja, ergo: riogatni sem lehet vele. Könnyen megtörténhet ugyanakkor, hogy az utóbbi személyt egy háborús övezet naturalista ábrázolásától vagy egy gyógyíthatatlan beteg kálváriáját feldolgozó orvosi drámától kiráz a hideg, mert az lehet a számára a lehető legkeményebb horror. Van benne logika, hiszen ha valaki nem hisz a gonosz természetfeletti erőkben, feltételezhetően az isteniben sem hisz, ami azt jelenti, hogy számára az evilági élet végérvényes jellegű. Mindkét esetben az emberi lét az élet végét jelentő halál irányából vizsgálandó, és a műfajra jellemző félelemkeltés, az ember ösztönös félelmeivel való játék áll a középpontjában.
Amikor a rémtörténetről beszélek tehát, akkor nem a szórakoztató jellegű ponyvára vagy a sematikus tartalmú filmekre gondolok, amelyek a félelemkeltést hatásvadász célokból felcserélték az ijesztgetéssel, jelentős mértékben felhígítva ily módon a horror fogalmát. Ahogyan Fekete J. József írja: „Az irodalmi horror vagy rémtörténet nem eleve riogatni akar, nem kizárólagos célja az olvasó adrenalinszintjének felsrófolása, hanem az ember világbavetettségének, a gondviselésbe vetett hit elvesztésének, a kozmikus magánynak, az individuum létének végessége feletti fölháborodásának sajátos lenyomata is egyben.” A rémtörténetnek egyes irodalmakon belül jelentős szerepe van. Az angolszász irodalomban már a horror előfutára, a gótikus regény megkerülhetetlen fogalom, a mára már kihagyhatatlan klasszikusok pedig tovább erősítették a műfaj jelentőségét, gondoljunk csak Edgar Allan Poe, Mary Shelley, Lovecraft… vagy kortársunk, Stephen King műveire.
Magvető, Budapest, 2022, 432 oldal
A magyar irodalomban aligha beszélhetünk efféle hagyományokról, az irodalomtörténet nem sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, a műfajt – a krimivel, a sci fi-vel és a fantasyvel egyetemben – pedig az irodalom peremvidékére száműzte. A fősodorbeli magyar irodalomtörténészekre is vonatkoztatható az, amit Richard Shusterman az intellektuális kritikusokról ír: „...vagy nem hajlandók észrevenni a populáris műfajok többszintűségét, összetett és árnyalt jelenségeit, mert eleve mereven elzárkóznak tőlük, vagy egyszerűen meg sem értik a műveket.” A rémtörténet sokkal több fokozott izgalommal járó szórakozásnál. Az emberi lét számos összetett kérdésének feldolgozásával találkozni a műfajon belül, legyen szó Jó és Gonosz küzdelméről, vagy a Gonosz természetének és eredetének kérdéséről, arról, hogy a „jelenség” független az embertől, vagy az ember részét képezi, vagyis a Gonosz szállja meg az embert, hogy általa valósítsa meg céljait, vagy mindig, amikor rosszat tesz, az ember önnön cselekedetével idézi meg a Gonoszt.
Az elmondottak tükrében igyekszem a folytatásban megvizsgálni Szemethy Orsi rémnovelláit. A festőművész, tanár, lovasoktató szerző első kötetének fülszövegében ajánlóként a következő olvasható: „Az öreg grófnő kirepül az ablakon, egy fiatal férfi kutyává változik, különös lidércfények jelennek meg és rémisztő sikoltás hallatszik éjszaka a rakétasiló mellett. Sellők születnek, életre kel egy bábu, Lilith pénztárosnőként bukkan fel, a White Rabbit Rolls frontembere pedig mindenszentekkor a temetőben varázsolja el a falu lakóit. Megtörténhetett és megtörténhet ma is, többnyire észrevétlenül, valahol Magyarországon.”
Mint a rövid, figyelemfelkeltő szövegből is láthatjuk, a hét történetet áthatják a racionális úton megmagyarázhatatlan események, ám azok rendre alternatív olvasattal is rendelkeznek. A kovács kutyaként éjszakánként önmaga lehet. (Házőrzők) A vízi tündér szörnyszülött gyermeke lehúzza magával a mélybe apját. (Az üres ház) A hajléktalan néni kutyájához hasonlóan, a könyvtárosnő is érzi a gonoszt, legszívesebben ő is belemélyesztené a fogait a fekete reverendába. (Szent Antal tüze) Az életre kelt bábu pocsék élménynek találja az emberré válást, miután a „gyűlölet és a harag mellé még egy rakás emberi érzés társul”. (Születésnap) A pestisjárvány sújtotta grófságban a padláson élő grófnő elrepül dédunokájával a dögvész elől. (Immaculata)
Az elmondottak alapján ezekben a művekben valóban jelen van a természetfeletti elem, legalábbis a leírtak tekintetében, azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a történeteket többnyire első személyben mondja el valamelyik hős, és az események láttatását nagyban befolyásolja az illető egyénisége. Megtörténhet, hogy lehetséges a logikus magyarázat a (vélt) csodára, és a fantasztikus elem csupán az elbeszélő képzeletvilágának, korának, műveltségi szintjének, hitének, társadalmi helyzetének, vágyának, bűntudatának vagy éppen az adott kor felfogásának tudható be. A lényeg tehát – és esetünkben ez a legfontosabb –, hogy ezek a prózák többrétűek, ha úgy akarom fantasztikus történetként is olvashatom őket, a finom utalások és a művek különböző rétegei ugyanakkor lehetőséget nyújtanak az átvitt értelmezésre, amivel az eredeti történet értelmezhetőségi tartománya jelentős mértékben gazdagodik.
Nagyon fontos jellemzője az alkotásoknak továbbá a közállapotok és a társadalmi körülmények érzékletes ábrázolása, amik olykor még az alapsztorinál is izgalmasabbak. Például az, hogy a helyi kiskirályok szerint nem lehet mindenszentekkor punkkoncert. Vagy az a megállapítás, hogy a romáknak kétszeresen kell bizonyítaniuk az előítéletek legyőzése és a siker érdekében. A szerző eszköztárába a szatíra is bőven beletartozik: „Átkozott egy környék ez, mivé lesz a világ. A bolondokházát bezárták, azért vannak szabadon az ilyen hibbantak.” És a pletyka is már régtől fogva meglehetősen meghatározza a hely szellemét. A járványt túlélő elbeszélő hős így vall arról, mit beszélnek róla az emberek: „Ezek közül a legenyhébb az, hogy olyasmiket látok, amik nincsenek, beszélek a halottakkal, barlanglakó erdei démonokkal hálok, a legdurvább pedig, hogy megöltem a nagyságos Izabella grófnét, a kis Maria Josephát, még Erzsébet grófnőt is, mert féltékeny voltam rájuk a gróf úr miatt, akinek a szeretője voltam, s végtére is megkaparintottam az öreg grófnő ékszereit, hogy fogadót és pónikat vehessek belőle.”
A fentebb említett öt novella mellett a kötet még két történetet tartalmaz, amelyek azonban mind poétikai, mind minőségi tekintetben jócskán eltérnek az előzőktől. A sikoltó a bolygó lelkek és a szovjet katonák esetét taglalja, míg a Made by God egy zsidó temető történetét dolgozza fel. A prózák sem tartalmilag, sem hangulatukban nem illenek a korábbiak sorába. Az izgalmas háttérábrázolás ellenére ezekben a történetekben túlsúlyba kerülnek a sztereotípiákkal és erőltetett viccelődéssel operáló megoldások, amelyek által a szerző az irodalmi élménynyújtást feláldozza a szórakoztatás oltárán. A társadalmi állapotok szatirikus láttatását persze fricskaként is felfoghatjuk, ami rendben is van, csakhogy ezen történetek jócskán kilógnak a sorból, ezért, jobb megoldás híján, nem ártott volna kihagyni őket a jelen kötetből. A címadó mű esetében ezt a megoldást terjedelmi okok is indokolták és alátámasztották volna, hiszen a mintegy százoldalas A sikoltó akár külön kisregényként is megállta volna a helyét.
Végezetül felmerül a kérdés: rémtörténetek-e vajon Szemethy Orsi rémnovellái? Klasszikus értelemben én nem nevezném őket azoknak, hiszen aligha játszanak rá az ember ösztönös félelmeire, a Házőrzők és az Immaculata című novellákat leszámítva pedig az ilyen művekre jellemző feszültségkeltésről sem beszélhetünk. A természetfeletti ugyan mindvégig jelen van, ám a kötet legsikerültebb darabjaiban inkább érzékletesen ábrázolt társadalmi közegbe ágyazott dúsított realizmusról beszélhetünk, mintsem félelemgeneráló fantasztikumról. Az írónő novellái sokkal inkább többrétű olvasmányok, amit én a kötet szellemiségében szatirikus társadalmi horrornak neveznék. Olvasás közben nem fogunk rettegni, sőt, bizonyos esetekben inkább a kuncogás kerít bennünket hatalmába a finom humornak köszönhetően, amely átlengi a kötetbe gyűjtött prózaműveket. Némi köze azért van ezeknek a rémnovelláknak a rémtörténetekhez: a legsikerültebbek ezek és azok közül is valamiféle felszabadulást idéznek elő az olvasóban.
