A fényképeket nézegetem, azokat, amelyek a lányaim első életéveikben készültek. A nagyobbik most lesz tíz, a kisebb betöltötte a hetet, vagyis a fotókról hét-nyolc évvel ezelőtti önmagam köszön vissza. Ahogy az albumot lapozgatom, elégedetten állapítom meg, hogy nem is tükröződik vissza, milyen kimerült és nyúzott voltam akkoriban. Mintha nyoma se lenne annak, hogy éveken keresztül nem aludtam át az éjszakát, hogy sokszor úgy éreztem, bárcsak este lenne már, hogy legalább vízszintes helyzetben lehessek. Sokkal inkább a boldogság sugárzik róluk, az az öröm, amit az anyaság hozott magával. Ölelgetős, puszilkodós, grimaszkodós képeket látok, amelyeken vidámak vagyunk. Olyan is van közöttük, amelyiken hármasban kalácsot sütünk. Biztosan emlékszem rá, hogy az valódi mutatványnak számított, és munka közben néhányszor fel is tettem magamnak a kérdést, hogy is gondoltam kalácssütésbe fogni úgy, hogy az egyik a pulton mászik, mert menni még nem tud, de kotnyeleskedni már igen, a másik meg a tojás feltörésétől a keverésig mindent egyedül akar csinálni, mert már majdnem négyéves. Kész káosz volt mindig ez a művelet, és alig vártam, hogy a nyavalyás piskóta végre bekerüljön a sütőbe, és valami kevésbé akciódús elfoglaltságot találjunk. A fényképen persze nem ez látszik. Azon azt látni, hogy a szőke kis fürtös vigyorogva csücsül a pulton és a vajling fülét fogja, segítve nővérének, aki boldogan, egyenletesen keveri a tésztát, én meg elégedetten mosolygok mellettük. Az sincs rajta a fotókon, hogy ezek után az akciók után kétszer annyi ideig tartott elmosogatni, mint egyébként, mert mindenből kettő kellett, és néha a falon is csurgott a tojás, és hogy fel is kellett seperni, mert lisztből bőven jutott a padlóra is. Esküszöm, olyan harmónia sugárzik rólunk, hogy számomra is hihetetlen. Persze bennem azért a fotó láttán felsejlik, hogy nem volt ez olyan egyszerű művelet, és sokszor kevés volt a két kezem, de ezt csak én tudom. A lányok, akik velem együtt nézegetik a képeket, csak azt látják, hogy az anyjuk mennyi mindenbe bevonta őket, és hogy milyen mókás volt a közös sütikészítés. Azóta is szívesen jönnek segédkezni, sőt már arra is van példa, hogy az idősebb palacsintát süt. Kikeveri, meg is süti egyedül és meg is terít. Ehhez azért jó néhány hajat tépős közös főzést meg kellett ejtenünk, de azt hiszem, megérte.
Visszatérve a fényképekre, azok is azt igazolják, hogy az idő tényleg sok mindent elfeledtet velünk, és csak a fontos és főleg a szép dolgokat hagyja meg. Ki emlékszik már arra, milyen nehéz volt néha, sőt az is megfordul a fejemben, hogy talán nem is volt nehéz, csak más, egy kicsit komplikáltabb, és én voltam túl érzékeny. Nem hiába mondják az idősebbek, hogy azok a legszebb évek, amikor még kicsik a gyerekek. Bárhogy is volt, már ennyi év távlatából is csak a szépsége jut eszembe, mi lesz még húsz év múlva. Akkor esetleg majd megríkat egy-egy fotó, látva, hogy milyen kicsik, mennyire aranyosak voltak, és mi is milyen fiatalok voltunk.
